Tulajdonképpen az alaprecept nem is túl bonyolult, csak az a fránya fűszer zavar be időnként. Irtó nehéz megtalálni a majdnem tökéletes egyensúlyt. Sok esetben a "még nem jó...még nem jó...már nem jó" - effektus jut eszembe. Szerencsére sikerült rátalálnom egy olyan bandára, akik ha nem is megszólalásig, de hangulat tekintetében hasonlítanak az eredeti változathoz.
A The Bits egy frissen alakult formáció. A magukat nemes egyszerűséggel csak supergroupnak tituláló zenészek saját elmondásuk szerint igazából csak azért hozták létre ezt a zenekart, mert imádják a Beatles dalokat, és ezt a szeretetet próbálják beültetni minden koncertlátogató szívébe. A csapat tagjai Derecskei Zsolt (gitár, zongora, ének) Bakó Balázs (dob, ének) Bárth János (gitár, ének) Kasléder Albert (basszusgitár, ének) fiatal koruk ellenére rutinos zenészek, más zenekarokban is kipróbálták már magukat (illetve aktív tagjai a mai napig), de úgy gondolom, jelen pillanatban ezt a "munkát" élvezik a legjobban.
Azon túl, hogy alapjáraton szeretem a Beatles dalokat, és szívesen énekelgetem a koncerteken, úgy gondolom ez egy hálás műfaj, mivel gyakorlatilag bármely időben, térben, tömegrendezvényen, házibuliban, esőben, kánikulában, stb. azonnal jókedvre derít és mozgásra invitál bárkit. Kivéve persze a szomorkás dalokat, amin viszont együtt sírunk. Épp ezért volt egy pindurkát furi a Muzikum egyik régimódi termében szép sorban elhelyezett székek látványa, mivel azt gondoltam, egy ilyen bulin kötelező legalább az "egyet jobbra, egyet balra" toporgós játékban való részvétel. Aztán később - mikor a zenekar tagjai bevonultak a színpadra - jöttem rá, hogy ez az est valójában a romantikus regényekben megírt egy éjszakás liezon rövid történetének tökéletes lenyomata a zenekar és a közönség - mint főszereplők - közreműködésével. Kezdetben csak messziről figyeltük egymást, kerestük a szemkontaktust, figyeltük egymás apró rezdüléseit. Ezt követte az óvatos közeledés, az aurák találkozása. Majd egy kis flörtölgetés után, mikor az érzelmek már maximális hőfokon izzanak, és az önmegtartóztatásra gyakorlatilag semmi esély, a szenvedélyek viharában megtörténik, aminek meg kell történnie; a főszereplők eggyé olvadnak, és minden gátlást levetkőzve hódolnak az élvezetek oltárán. Röviden összefoglalva így tudnám jellemezni a szerda este történéseit.
No de visszatérve a való életbe, a kezdeti megszeppenés jelei mind a közönségen, mind a csapat tagjain szemmel láthatóak voltak, ami tekintettel arra, hogy ez a formáció még nem sok koncerten bizonyíthatott, talán nem meglepő. Ettől függetlenül a dolog élvezeti értékéből semmit nem vont le a "csendesülős" kezdés. Külön kedvencem a csapatból (a többiektől én kérek elnézést) Derecskei Zsolt, aki nem elég hogy remekül zongorázik, hibátlanul gitározik, de éneklés terén sem hagy kritizálni valót maga után! Ráadásul jó érzékkel teremt kapcsolatot a szünetekben a hallgatósággal is. A számlistát azért nem kezdeném el sorolni, mert gyakorlatilag majdnem az összes (a laikusok számára is ismert) dal elhangzott ilyen-olyan formában. Amit viszont mindenképp meg kell említenem, az én személyes kedvencem a Strawberry Fields Forever, amit Zsolt édeskettesben adott elő az est sztárvendégével, aki nem lehetett más, mint a Beatles zenekar rajongói körének örökös tagja, a dalaik rockos feldolgozásának magyarországi helytartója, a karcos hangú és végtelenül laza sármőr, Czutor Zoltán! Természetesen nem ez volt az egyetlen produkció, amiből kivette a részét az est folyamán, de nekem ez a dal okozta a legnagyobb katarzist, és épp ezért külön öröm, hogy sikerült megörökítenem az utókornak is.
De ha már utó-, akkor legyen elő is! Pontosabban előd! Mivel az a rendkívüli megtiszteltetés érte a megjelenteket, hogy egy igazi magyar legenda is ellátogatott az eseményre. Mindössze egyetlen dalcímet kell mondanom, és ebből az igazi magyar zenét kedvelők azonnal tudni fogják kiről van szó: Földvár felé félúton... Igen, igen! A zeneszerző, szövegíró, gitáros, az Illés és a Fonográf nélkülözhetetlen tagja, a Kossuth- és Liszt Ferenc-(és még számtalan)díjas művész, Bródy János!
(A szerkesztő csak annyit tenne mindehhez, hogy közel s távolban Bródy János az egyetlen "híres" zenész, ha nem haragszik meg: "nagy öreg", akit az új és a legújabb generáció koncertjein - a nagy öregekén meg pláne - lehet látni. A többieket, úgy tűnik, nem nagyon érdekli a (kortárs) magyar könnyű- és alterzene - mmi.)
Persze, sok szép pillanata volt ennek a koncertnek, és úgy érzem, rosszat nem is tudnék mondani, egyetlen kérésem lenne csupán. Ha megoldható, legközelebb hanyagoljuk a székeket! Ülve otthon is tudunk Beatles-dalokat hallgatni. Elvégre mulatós nép vagyunk, vagy mi a szösz...:)
Szólj hozzá!