Már a Hévmegálló (nem a BKK, hanem a kocsma) felől közelítve éreztem, hogy kivételesen tényleg érdemes az előzenekarra odaérni – egy pillanatra mintha a Ludditákat hallottam volna, de persze csak annyi volt a közös, hogy csajok, rap és szókimondó szövegek. A So Good még csak 2 éve, 2023-ban alakult, ráadásul Londonban, s azóta dinamikus háromtagú formációként (plusz session zenészek) robbant be az indie-rock színtérre. A frontot Sophie (Sophie Bokor-Ingram) viszi, aki punkos-lázadó kisugárzása révén gyakran egy afféle “punk-princessként” mutatkozik be, s nem fél kimondani (és megmutogatni) azt, amit gondol. A zenekar gyorsan építette követőtáborát: Instagramon már több mint 108 000 követő, TikTokon pedig 69 000 feletti rajongó figyeli őket aktívan. Ha visszaemeled a tekinteted a nevéig, akkor a BOKOR a magyar származására utal, ezt ő mondta, és elnézést kért, hogy csak annyit tud a nyelvünkön: egészségedre!, majd alkalmazva is ezt a meglehetősen szűkös magyar nyelvtudását, felhajtottak a csajokkal egy pálinkát. Régen éreztem ennyire helyénvalónak az előzenekart, tényleg tűzbe jött a közönség a női energiáktól, amelyek felkészítettek minket a QOTSA férfi energiáinak befogadására...
ízelítő belőlük a képre kattintva.
Amikor Josh Homme a színpadra lépett, az minden volt, csak férfienergia-áramlás nem... Én konkrétan beparáztam, hogy a szemünk láttára fog összeesni vagy ilyesmi, annyira szarul nézett ki: a tekintete szinte a semmibe révedt, nem szólt semmit, konkrétan az sem volt tiszta, tudja-e egyáltalán, hol van. Az ijedtségemnek az volt az oka, hogy mint mindenki, tisztában voltam az egészségügyi izékkel, és arra gondoltam, hogy itt volt ez a Pohoda meg az Electric Castle meg az egész turné, biztos bazira elfáradt, de nehogymá' nálunk legyen rosszul... Aztán kiderült, hogy semmi gáz, csak Bonchidán sok volt a cujka :D
Amúgy tudósítónk kint volt a romániai fesztiválon, és annyit árult el előre, hogy kint is remek koncertet adtak a fiúk. Azóta rá is pillantottunk. Azért ez egy másik dimenzió...
A zenekar rajongói egyébként gyakran beszámolnak róla (Reddit), hogy Homme jelenléte a színpadon zárkózott, sötéten intenzív vagy éppen színpadon kívülinek tűnő bír lenni – különösen a koncert első perceiben. Mondják, nem az a típus, aki az első pillanatban rápörög: hagyja, hogy a dalok maguk dolgozzanak – és csak később kezd el kommunikálni a közönséggel. "Ezt a fokozatosságot gyakran félreértik" – olvastuk valahol. Ha ezt tudom előre, nem parázok rá, mert kb. a második szám közepén aztán már mosolygott is – na, az volt igazán csak rémisztő látvány :D
A kétségeimet aztán pillanatok alatt söpörte el a zene, és ugyan a továbbiakban sem jártatta a száját (hál istennek), a megszólalásainak megvolt a helye, és érdekes volt látni, ahogy számról számra felenged benne a feszültség. Vagy a kutyaharapás szőrivel.
Az előzenekarra való érkezésnek az a pozitív velejárója, hogy egész közel tudsz jutni a színpadhoz, és csak az után állnak eléd a nagyon magas pasik, amikor már beágyazódtál a helyedre és két perc van a kezdésig. Mégis szerencsésnek mondhatom magam, mert egy hiperlelkes nemzetközi, hardcore QOTSA rajongótábor közepére keveredtem, akiknek aztán egy cuki magyar boomer állt az élükre: indulhatott volna akár egy rádiós vetélkedőn is, mert 2 taktus után mindig tudta, melyik szám jön, ezt ordítva közölte is az alattvalókkal – és mindenki nagyon boldog lett tőle. Én is. Átragadt rám a lelkesedés, mert mostanában a koncerteken mindig kifogtam a pofázós szomszédokat. És volt is miért lelkesedni. Nem tudom, milyen lehet a zenekar, amikor nem másnapos, de ez annyira remek buli volt, hogy például elfelejtettem a színpadképet beszkennelni. Erre a beszámolók írásához van szükség, legalábbis, mi errefelé ezt gondoljuk, de bazira nem emlékszem, volt-e valami truváj, addig van meg, hogy kiagattak valami drapp drapériát, de hogy azzal mi lett később, fogalmam sincs. Leginkább a kivetítőt néztem tátott szájjal, ha épp nem a szöveget óbégattam, és az oldalt elhelyezett tévéken látszott az is, hogy a küzdőtér első egyharmadán hatalmas pogó-tánc-lelkesedés alakult ki, és akkor már érthető volt az a félmosoly is, amit Josh megeresztett néha-néha a közönséget pásztázva. Ha megnézed a setlistet, látható, hogy a No One Knows a második volt a sorban, ami rögtön hatalmasat dobott a hangulaton, és ami aztán egy pillanatra sem ült le: volt kórusban éneklés, csak úgy éneklés, szavazás, mi legyen a következő szám (Millionaire, 3's & 7's), közös bedepizés, effélék – és amikor 18 szám után ráadás nélkül lett vége a bulinak, egyáltalán nem maradt hiányérzetem, mert addigra a lelkem minden zugát kitöltötték a dalok (és 3 nap után is a No One Knows-t dúdolom).
Homme levonulása legalább olyan hatásos volt, mint az antréja, rágyújtott egy cigire, komótosan lesétált a színpadról, és soha többet nem jött vissza :)
Nem volt mindenki olyan lelkes, mint a küzdőtér népe. A ColdplayGate megmutatta, hogy bizonyos helyzetekben a nézők is reflektorfénybe kerülhetnek, ami nem vezet mindig jóra... Nos, a Budapest Parkban nem volt szükség kiss cam-re ahhoz, hogy valaki lejárassa magát (vagy a márkát, amit képvisel), mert a páholyok eléggé szem előtt vannak – nem csak a nézők, a fellépők számára is – főleg, amikor még világos van. Az egyik ilyenben feltehetően olyan emberkék gyűltek össze, akiknek nemhogy fogalmuk nincs róla, ki az isten az a Queens of the Stone Age, de láthatóan a zenéjük sem jött be nekik. Ültek a fotelokban, szívták az e-cigit, egy taps, egy ritmusra történő fejbólintás vagy lábrázás vagy bárminemű reakció nélkül, amelyből arra lehetne következtetni, hogy egy koncerten vannak. Meg is unták az egészet egy idő után, és beszivárogtak a nyilván légkondis konténerbe, ahol felsejlett egy képernyő vibrálása, de mintha nem a koncertet nézték volna. Újra tele csak akkor lett hirtelen az erkély, amikor megjött a pizzafutár vagy 6 óriáspizzával. Ekkor röhögött fel a küzdőtér népe... A pizzákat elfogyasztva persze elnehezül az ember teste, ismét belerogytak a fotelokba, de legalább már nem történt meg az, hogy a zenekarnak háttal beszélgessenek, iszogassanak és nevetgéljenek azok, akik a leginkább szem előtt vannak. Körbejárt valami pia is, kicsit féltem, hogy előkerül egy demizson és még egy disznót is leölnek... Amúgy miért megy koncertre az, akinek az adott zenekar nem a világa? Azért a pár szelfiért? Lehet, a pizza a kulcs. Mert mennyire menő már úgy enni a hawaii-t, hogy közben 8 ezer ember nézi és egy világhíres zenekar húzza alá a kísérőzenét...
Elsősorban nekik szeretném elmondani, hogy a szórakoztatásukra kirendelt banda nem akármilyen tagokból áll: nem Josh háttéremberei – mindegyiknek saját múltja van, a zenekar élő erejéhez pedig zenei hitelességgel és kiváló technikai tudással járulnak hozzá – ők mind együtt adják a QOTSA egyedi atmoszféráját.
Troy Van Leeuwen (gitár, billentyű, vokál) 2002 óta a QOTSA második gitáros-frontembere; annak idején a Songs for the Deaf turnéra castingolták. Előtte a Failure (1996–97) és A Perfect Circle tagja volt, és közreműködött a Desert Sessions (Josh Homme köré szerveződő, időszakos stúdiókollaboráció, változó tagokkal), Eagles of Death Metal (bár folyamatosan működik, Homme maga csak ritkán vesz részt turnékon – tehát sokak szerint inkább „side project”, mint fő zenekar), Mondo Generator (Nick Oliveri – ex-QOTSA – formációja, sok vendéggel) és Gone Is Gone, valamint a Sweethead (Van Leeuwen saját formáció) projektjekben.
Michael Shuman (basszus, vokál, billentyűk) 2007 óta erősíti a QOTSA-t. Mellékprojektje a Mini Mansions, ahol dobosként és énekesként is bemutatkozott – sokoldalú zenész, és álljtják, egész jó dalszerzői képességekkel rendelkezik.
Dean Fertita (billentyűk, gitár, backing vokál) a 2000-es években tűnt fel markánsabban a rockszíntéren, többek között a The Dead Weather tagjaként Jack White oldalán, majd 2007-től csatlakozott a Queens of the Stone Age-hez. Ezzel párhuzamosan dolgozott a The Dead Weather-ben és 2022-ben saját projektet indított Tropical Gothclub néven.
.jpg)
Jon Theodore (dobok, ütőhangszerek) 2013 óta a banda ütőhangszerese – világhírű előző zenekara a The Mars Volta, ahol veterán avantgárd-rockistának számít. Side projektje a One Day as a Lion (Egy nap oroszlánként), amelyben Zack de la Rocha (Rage Against the Machine) működik közre. (A zenekar neve egy Mussolini-idézetből származik: „Jobb egy napot oroszlánként élni, mint 100 évet birkaként”.)
Josh Homme-ot pedig nem kell bemutatni. A stoner rock alapjait még a Kyuss tagjaként fektette le, mielőtt saját hangját a QOTSA-val formálta tovább: a zenekar frontembereként a kétezres évek rockzenéjének egyik legmeghatározóbb alakjává vált. Hipnotikus dalszerkezetei olyan hangzásvilágot teremtettek, ami egyszerre nyers és kifinomult. A QOTSA mellett producerként, dalszerzőként és többek között a Them Crooked Vultures szupergroup tagjaként is kiemelkedőt alkotott. Homme élő fellépései mindig tartogatnak valami váratlant (haha): a kimért póz mögött intenzív jelenlét és mélyen kontrollált energia – valamint bizonyos helyzetekben erős túlélési vágy – dolgozik, ahogy minderről Budapesten is meggyőződhettünk.
Köszönjük a Live Nation-nek, hogy elhozta őket, meg hogy ott lehettünk, de azért, léccilécci, ne kelljen újabb 7 évet várni... :)
Queens of The Stone Age, QOTSA, Budapest Park
Szólj hozzá!