A csupaszív amerikai és a megszeppent skót világsztár is elégedetten távozott Veszprémből

A VeszprémFest mottójában nem véletlenül szerepel a "prémium fesztivál" kifejezés. Akárhányszor sodor arrafelé az élet, nem tudok olyan koncertbe ütközni, amiről negatívan lehetne nyilatkozni. Persze nem is azért választok magamnak ilyen programokat, hogy aztán mindenért fanyalogjak, de azért ismerjük el, ha még sosem látott világsztár bulijára készülődünk, akkor is vannak elképzeléseink a produkciót illetően. Ráadásul én az a fajta vagyok, aki sose néz utána a neten, hogy teljesít az adott "áldozat" élőben, és a dallistákat se böngészem. Inkább hagyom, hogy sodorjon magával az élményáradat.

A csütörtöki nap azért is volt szerencsés, mert egyszerre két újoncot is kipipálhattam a képzeletbeli bakancslistámon. Egyiküknél se volt kétségem affelől, hogy hamis hang még véletlenül se hagyja el a torkukat, de nagy kérdés volt számomra, hogy testközelből is hatnak-e majd rám. Külön öröm, hogy az időjárás kegyelméből nem kellett beszorulnunk az egyébként színvonalas Veszprémi Arénába, hanem az eredeti helyszínen, a História Kertben felállított szabadtéri színpadon csodálhattunk a fellépőket.

Tűpontos kezdés mellett először az amerikai soul énekes, színész, üzletember, producer, Aloe Blacc lépett a világot jelentő deszkákra, akit első pillanattól megkedveltem. Abszolút nem viselkedett sztárként, kedves volt, közvetlen, szórakoztató, és olykor megható. Arról nem is beszélve, hogy az énekhangján túl a tánctudását is megirigyeltük. Profi zenészekkel körülvéve úgy működtek, mint egy baráti társaság, akik összejöttek egy szép júliusi estén, örömzenéléssel szórakoztatva az arra tévedőket, és persze magukat is. Összeszokott csapatnak tűntek, akik ráadásul folyamatosan mosolyogtak, így eleve jókedvet öntve a közönségre. Aloe Blacc pedig még erre is rápakolt egy lapáttal a dalok közti történeteivel, amivel a pozitív életszemléletet próbálta átadni a köztudottan depresszióra hajlamos magyaroknak. Jó hír, hogy ez a művelet szemmel láthatóan sikerült is, már csak az a kérdés, meddig tart a hatása. Ahogy szép lassan beesteledett a buli alatt, a megjelentek is egyre inkább levetkőzték maradék gátlásaikat, és egy idő után már nem találtunk olyan embert a környéken, akinek legalább a feje ne mozgott volna ütemesen a dalok hallatán. A VeszprémFesten - bár vegyes a látogatók életkori megoszlása -, köztudottan nem a sárban fetrengős, színeset rókázós, bárkit oldalba hugyozós fajta fesztiválozótípus a célközönség, így totális meglepetés volt számomra, hogy Aloe Blacc kérését maradéktalanul teljesítve vált középen ketté a tömeg, hogy aztán a színpadhoz vezető folyosón egymás után járjon örömtáncot fiatal és idős, nő és férfi vegyesen. Azt gondolom, hogy tökéletes választás volt a szervezők részéről az úriember szerződtetése, és remélem, hogy más fesztivál is követi majd a példát. Természetesen nem maradhatott el a közelmúltban tragikus módon elhunyt sztár DJ Avicii emlegetése, hisz közös projektjük a "Wake Me Up" című sláger a mai napig a legnépszerűbb dal, amihez Aloe Blacc neve fűződik.

A buli végén igazából nem is lett volna hiányérzetem, ha hazazavarnak, pedig Amy Macdonaldra is kíváncsi voltam. Viszont annyira beszippantott a kezdő koncert, hogy az átállás miatti kényszerszünet, a negyed órás várakozás az italospult előtti sorban, de még a komplett Halott Pénz formáció feltűnése a közönség soraiban sem volt elég ahhoz, hogy tisztuljanak a gondolataim.

Pedig kettes számú versenyzőnk, a skót származású énekes-dalszerző Amy Macdonald annyira be volt parázva ettől a fellépéstől, hogy a vége felé még a saját szövegét is sikerült elfelejtenie, és mivel folyamatosan azt mondogatta, hogy nagyon izgul, már a legelején megsajnáltam. Elmondása szerint nemhogy Magyarországra, de a környező országokba se nagyon hívták eddig, így a világtérképen ez a régió számára erősen homályos folt volt eddig a napig. Ismerve a dalait, látva a videóklipjeit nem is számítottam arra, hogy a mikorofonállványon és a gitárján kívül bármely élőlénnyel, vagy tárggyal szorosabb kapcsolatot létesít majd a műsora alatt, de mint kiderült, a koponyás tetkós, vadóc nő látszatát keltő művész álarca mögött valójában egy bizonytalan, megerősítést igénylő, szerény, alázatos, és kissé befelé forduló gyermeki lélek lakozik.

Tavaly volt a tizedik évfordulója annak, hogy "This Is the Life" címmel megjelent albumának címadó dala egycsapásra híressé tette a világ minden pontján, de úgy tűnik, hogy cseppet se volt rossz hatással rá a siker, pénz, csillogás hármas befutó. Aki ennyi év után is remegő lábakkal képes színpadra lépni, annak egyértelműen nem a gazdagodás a célja a zenéléssel. Kicsit fura érzés volt Aloe Blacc után visszatérni a "csendesülős" koncertek világába, és bár gitárban nem volt hiány, az akusztikus fajta erősen vitte a prímet. Semmiképpen se állítanám, hogy a 30 éves hölgy koncertje unalomba fulladt volna, de tény, hogy energiák szempontjából talán jobb lett volna megcserélni a két produkciót. Vagy külön napra rakni. És most magam ellen is beszélek. Így viszont két tökéletesen különböző műfaj, és két tökéletesen különböző ember lett bepréselve egy estényi időkeretbe, ami óhatatlanul összehasonlításra készteti az embert. Azt hiszem, muszáj lesz egyszer külön-külön is meghallgatnom őket élőben.