Szégyen ide vagy oda, az Alice In Chains-szel való próbálkozásaim némileg kudarcot vallottak a múltban – az azóta elhunyt énekessel, Layne Staley-vel felvett híres MTV Unplugged felvétel meghallgatása/megnézése után egy érfelvágásra alkalmas szerszámot keresve bóklásztam a lakásban. Aztán amikor idén kiderült, hogy Alice-ék jönnek hozzánk és ezzel egyidőben kijött az új daluk (The One You Know) azt éreztem, hogy némileg változott a megítélésem velük kapcsolatban – vagy csak én változtam és jobban bírom az ilyen muzsikát, mert ez kifejezetten tetszett.
Egyre jobban vágytam arra, hogy láthassam őket élőben és bár túl voltam ezen a hétvégén egy hosszú ausztriai koncertlátogatási rockturnén, a világért ki nem hagytam volna az Alice In Chains-t. Osztrák ismerőseim az egekbe dicsérték az egy nappal azelőtti bécsi koncertjüket, így két órával a hazaérkezés után már a Parkban voltam és alig vártam őket.
Ők azon kevés zenekarok közé tartoznak, akiknek - ugyan hosszas hezitálás, leállások, meddő próbálkozások után - sikerült egy megfelelő új énekest találniuk a sajnálatosan rövid életet élt karizmatikus frontember helyére. Mindez azért lehetséges, mert nagyon szeretik mindannyian ezt az egészet és a rajongóik is visszavárták őket.
Kicsit lemaradtam a Mother's Cake nevű osztrák zenekarról, akik bemelegíteni jöttek - amit hallottam belőlük, nagyon nem győzött meg arról, hogy ők voltak a legjobb választás egy ilyen ikonikus banda elé. Mostanában megismertem több rockzenekart a sógoroktól - bizton mondhatom, hogy jobb választás is akadt volna náluk.
Rövid átállás, még egy sör, és kezdett is az Alice In Chains. Már az elejétől látszott, hogy valamilyen különleges viszonyuk van a magyar közönséggel (amikor 2009-ben itt voltak még a Petőfi Csarnokban is kiderült, hogy az itteni rajongótábor nagyon imádja őket, akkor meg is ígérték, hogy jönnek még hozzánk). Nem tudom, hogy az európai turné többi állomásán hogy volt ez, de hogy itt mindenki euforikus hangulatba került, az tuti - könnyű volt asszimilálódni a teljesen vegyes korosztályú és változatos összetételű emberekhez a küzdőtéren. Külföldiek is voltak szép számmal, főleg délvidéki nyelvű beszélgetéseket lehetett hallani.
A reakciókból azt érzékeltem, hogy az összes híres dal elhangzott, gyakorlatilag telt ház volt és egy emberként énekelt mindenki mindent és ez meglehetősen tetszett a zenekarnak, nagy kedvvel játszottak. A hangulat fergeteges volt és el is felejtettem az összes negatív érzésemet, mert elvitt a rajongás a többiekkel. Nem érdekelt, hogy metál ez inkább vagy grunge, hogy egyesek szerint borzasztó volt a hangosítás (nálunk ehhez valahogy mindenki ért, mint a focihoz), én jól hallottam és értettem mindent, ami a színpadon történt. Amikor a ráadásban elhangzott a The On You Know, azt vettem észre, hogy ezt viszont szinte csak egyedül én éneklem a környezetemben. Így jár az, aki némi fáziskéséssel ismeri meg egy zenekar munkásságát, de azért büszke voltam magamra.
Most már nem szégyellem, hogy nem ismertem őket mélyebben eddig. A megismerkedésünk frenetikus volt, ezt kihagyni a világ legnagyobb vétke lett volna, ilyen kiváló zenekarokat kérünk szépen még a magyarországi színpadokra!
Köszönjük a Budapest Parknak az idei igazán színvonalas szabadtéri programjukat! Alig várjuk a következőket! (Hamarosan jövünk pár sorral a Billy Idol-buliról is! – aszerk.)
Szólj hozzá!