Eric Clapton legutóbb 2006-ban járt Budapesten a Back Home turnéval. Azóta nem volt lehetőség megnézni őt a magyar fővárosban. Szerencsésnek tartom magam, hogy időközben két koncertjére is eljutottam – Prágába és Milánóba -, a budapesti koncert azonban mindkettőt túlszárnyalta. Az utóbbi években Clapton koncertjeit a letisztultság és az egyszerűség jellemezte: néhány nagy fehér lámpa világításként, vagy olyan hátsó megvilágítás, hogy szinte nem is láthatók a zenészek a színpadon.
Az idei turnén ez megváltozott: három gigantikus kivetítő szolgáltatta a változatos vizuálokat, és mozgó, utcalámpaszerű reflektorok is helyet kaptak a színpadon. A turnén Andy Fairweather Low és zenekara, a Low Riders melegít be, akik egyébként rendszeresen játszanak Claptonnal, de a frontember zenélt már George Harrisonnal és Roger Waters-szel is. Az MVM Dome-ban saját pop, rock és blues dalokkal, valamint feldolgozásokkal alapozták meg a közönség hangulatát.
A felvezetés után percre pontosan 20.30-kor hatalmas ováció kíséretében megérkezett a színpadra Eric Clapton és zenekara – amelyben nem mellesleg olyan nagyszerű zenészek játszanak, mint Nathan East (basszus), Sonny Emory (dob), Chris Stainton (zongora), Tim Carmon (Hammond), vagy Doyle Bramhall, aki balkezesként jobbkezes gitáron bravúrozik. A műsor gerincét alapvetően évek óta ugyanazok a dalok határozzák meg, de a 81 éves zenész ezeket a dalokat tökéletesre fejlesztette ezidő alatt. Ezúttal a Badge volt a kezdőszám, utána pedig folyamatosan érkeztek a jobbnál jobb dalok. Az est közepén Clapton pihenésképpen néhány dalt ülve, akusztikusan játszott el, a Driftin’ Blues-ra szinte egyedül maradt a színpadon, a Layla és a Tears in Heaven pedig természetesen az MVM Dome húszezer fős kórusával egészült ki.
Számomra az est két fénypontja, az I Shot the Sheriff csaknem ötperces gitárszólója és a Tearing Us Apart volt, amelyet Clapton eredetileg Tina Turnerrel énekelt duettben az August című lemezen, most pedig Katie Kissoonnal adta elő, aki már évtizedek óta vokálozik a zenekarban. Sajnos a turné eddigi állomásain eljátszott If I Don’t Be There By Morning című dal kimaradt, ám a koncert így is csaknem két és fél órán át tartott. A záró Cocaine után a zenekar meghajlás nélkül távozott a színpadról, és kérették magukat egy kicsit mielőtt visszajöttek a Before You Accuse Me ráadásdalra.
Bár hajlamosak vagyunk panaszkodni a nagy helyszínek hangosítására, Clapton koncertje – legalábbis a küzdőtérről hallgatva – tökéletesen szólt. Számomra legjobban az éles jelző írja le a hangzást, ami egyébként még a hivatalos koncertkiadványokon sem jön át. Öröm volt hallani, hogy körülöttem magyarok és külföldiek egyaránt hasonlóan gondolták: egyrészt a küzdőtéren egy tűt sem lehetett volna leejteni, másrészt többen dicsérték körülöttem Clapton játékát – amelyet minden szólónál tapsvihar kísért – és énekhangját, amely 81 éves kora ellenére még mindig tiszta és éppen a blues dalokhoz szükségesen karcos. Találkoztam Romániából és Bulgáriából érkező fiatalokkal is, de francia szót is hallottam. Úgy tűnik, hogy Clapton budapesti látogatására 20 évet is érdemes volt várni.
Örülök, hogy megvalósult, hiszen nem tudom, lesz-e még rá alkalom. Újabb 20 év múlva már biztosan nem.
Clapton Is God – csak ennyit mondunk!
A setlist itt.
Szólj hozzá!