Lassan tényleg itt a tavasz, és ebben azért is vagyok ennyire biztos, mert az általam is kedvelt szabadtéri szórakozóhelyek aktív mozgolódásba kezdtek. Jönnek a nyitóbulik kis hazánk legnagyobb sztárjaival, no meg néhány külföldi hírességgel. Ennek ellenére még ne temessük az időjárás viszontagságaitól megkímélő zárt közösségi játszótereket, hiszen rengeteg érdekes, izgalmas program van még kilátásban. Az A38 hajó is felvette a versenyt, aki végignézi a meghirdetett programkínálatot, biztosan talál kedvére valót. A szombati menetrend szerinti járat – ha már metró – az utánozhatatlan mozgású Bocskor Bíborka és csapata, a Magashegyi Underground, illetve az előzenekarként fellépő Garbo volt.
A Garbo, bármennyire is úgy tűnik, nem egy frissen alakult zenekar. Igaz, eddig valahogy nekem sem került a látószögembe, így azt sem állítanám, hogy kívülről fújtam a dalszövegeket, viszont kellemes meglepetéssel szolgáltak. A manapság oly népszerű indie vonalon mozgó zenekarról simán elhinném, hogy nem magyar, már csak azért is, mert a dalok is angol nyelven szólalnak meg. Az underground dívaként emlegetett énekesnő, Natalie Dimanovski hangja valóban egyedi, az alapot szolgáltató urakról pedig messziről látszik – és nem feltétlen a koruk miatt -, hogy nem ma kezdték a szakmát. A dalok húzósak, az előadásban volt elég kraft, az egyetlen dolog, ami picit ijesztő volt, az Natalie rezignált arca. Időnként olyan érzésem támadt, mintha valami komoly átkot szórna a fejünkre, de minimum egy „szemmelverés” esete állt fenn. Tudom, műfaji sajátosság meg ilyenek, de néha egy halvány mosoly kicsit feldobná a produkciót.
És ha már a mosolynál tartunk, a Magashegyi koncerteken ebből sosincs hiány. Hol a technika tréfáin kacagunk – persze, hogy nekünk ez is humoros –, ami majd' minden bulijukon előtérbe kerül; hol a zenekari tagok kommentjein; de leginkább a vidám és pörgős daloktól húzódik akaratlanul is mosolyra a szánk. Egy dolog biztos, Magashegyi-koncerten csendben, egykedvűen és egy helyben a színpadot bámulva létezni kizárt! És a törvény is bünteti. Tekintettel arra, hogy ezt a bulit sok-sok profi kamerával rögzítették, úgy gondoltam, nem lesz akkora lángja. Tévedtem. Mondhatni szénné égtünk. És most nem kifejezetten arra gondolok, hogy mit műveltünk mi nézők az első sorban.
Itt jegyezném meg, hogy a felvételeken önfeledten tomboló személyhez semmi közöm. Én minden körülmények között az operában voltam, minden nemű hasonlóság csak a véletlen műve, egyébként pedig kérdésekre csak az ügyvédem jelenlétében válaszolok. ;)
Mindezt azért fontos még most leszögezni, mert gyanítom, hogy nem is olyan sokára a királyi televízió késő esti műsorsávjában nézhetik meg a kinn rekedtek, mi is történt a hajó gyomrában. Anélkül, hogy lelőném az összes poént, annyit mondanék, őrület volt a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Vendégként ismét Závada Pétert (AKPH) üdvözölhettük, aki egyébként is közreműködő a Csend című dalban. (Ez csak azért érdekes, mert pár nappal előtte ugyanott a KISTeHéNnel szimpatizált. Igaz, akkor épp versmondóként.)
Aztán volt még egy vendég, egy bizonyos fiatalember egy bizonyos klipből, aki jól odacsapott. Mármint ahova kellett. Ebből kialakult egy rövid párbaj. Zenészek közt.
Úgy egyébként semmi extra, csak a szokásos. Bíborka lebegő táncmozdulatai, Matyi őrületes gitárszólói 100 méteres síkfutás és hármasugrás közben, Miki néhány akkordnyi magánszáma a doboktól elszabadulva (szigorúan napszemcsiben), és egyéb nyalánkságok. A műsor elején erősen próbáltam koncentrálni a feladatomra, miszerint kép- és videórögzítés is történjen, de aztán egy idő után már én is csak a bulira koncentráltam. Meg arra, hogy kimaradjak hivatalos a felvételekből.
Addig pedig ellátogatok ugyanezen koncert szimfonikus verziójára a hónap végén. Tessenek követni a példámat! :)
Szólj hozzá!