Az Arénában szerda este három olyan együttes is fellépett, akik külön-külön is elég nagy rajongótáborral rendelkeznek, közös koncertet adva nem ért meglepetésként a tömeg, amikor bejutottam az épületbe. Az viszont nekem is egy első élmény volt, hogy az épületen belül a küzdőtérre való lejutáshoz is be kellett állni egy több száz méter hosszú sorba, ami kicsit vontatottan haladt, tekintve hogy a küzdőtérre vezető (egyetlen nyitott) lejárathoz mindkét irányból álltak sorba az emberek. Mikor lejutottam, kicsit szintén várni kellett, mire meg tudtam mozdulni a tömegtől, és be tudtam menni a ruhatárba. A büfénél is a szokásos 20-30 perces várakozással kell számolni, ha öten vannak előtted... (Le a kalappal a pultosok előtt amúgy, mert gyorsan dolgoztak, arról viszont nem ők tehettek, hogy egy darab büfé volt lent nyitva öt darab kasszával a saccolt tízezres tömegre.) Egész hasonló történt a ruhatárnál is, de erről majd később…Bár eddig mindig fantasztikus koncerteken vettem részt az Arénában, a ruhatár és büfé kérdése általában sokat csorbít az összképen (a koncertélményen nem, szerencsére).
Az első fellépőről így sajnos lecsúsztam (Ice Nine Kills), és a Hollywood Undead koncertnek is csak a felére értem be. Engem csak a Papa Roach érdekelt igazán ezen az estén, s noha a másik két zenekar sem kis név és a közönség rettenetesen nagyot tombolt a Hollywood Undead buliján, nem érzem magamhoz annyira közel az ő zenéjüket (még?), hogy igazán ki tudjam élvezni a koncertjüket. Annyit biztos, hogy jó néhány számot még azok is ismerhetnek, akik azt gondolják, hogy sosem hallottak egy dalt sem a Hollywood Undeadtől. A koncertet a függöny mellől hallgattam végig, ahonnan egy kicsit visszhangzott a zene, ezért a Papa Roach-nál már máshogy helyezkedtem. (Függöny: ami leválasztotta a koncertre kijelölt területet, ugyanis nem az Aréna teljes területe volt megnyitva a közönség számára, hanem annak a fele, legalábbis úgy mértem fel, hogy a fele. Így, félig lezárva már több koncerten is voltam az Arénában, például a Placebo 2010-ben és 2016-ban is így koncertezett, semmivel sem rosszabb az élmény.)
A Papa Roach-koncert kezdetekor a színpad rendezői jobbja felé tendáltunk, és viszonylag elöl sikerült elhelyezkedni (kb. 2 méterre a kiemelt állójeggyel rendelkező tömegtől elválasztó kordontól). A koncert viszonylag gyorsan elkezdődött, és most nem csak arra gondolok, hogy időben, hanem a megszokott drámai-misztikus csend, elsötétedés, hangulatgerjesztés is elmaradt, amit amúgy sem igazán hiányoltam volna, tehát hál’ istennek szinte azonnal bele is vágtak az első számba (Dead Cell).
A 2019-es Who Do You Trust? a PR legfrissebb lemeze, erről is bőven hallottunk dalokat, de rendkívül örültem, hogy a régebbi slágerek közül nem csak a Scars, Last Resort és a Getting Away With Murder hangzott el, hanem a Broken Home, a Between Angels and Insects, a Blood Brothers és a To Be Loved is, szóval bőven volt lehetőség a régi rajongóknak is tombolni.
Én agyonhallgattam az új albumot is, így nekem az elejétől a végéig extázis volt a koncert, de a mellettem állóktól elhangzott a Broken Home után a “nem tudom mi volt ez, de nem rossz” mondat, ami egy kicsit szíven ütött, hiszen óriási számról van szó, de azért örülök, hogy a fiatalabb rajongóknak ez is bejött.
Jacoby szokásához híven most is minden szám között beszélt a közönséghez, hogy mennyire imád minket és mennyit jelent nekik, hogy ennyi szeretetet kapnak. (Egyetlen mondat nem tetszett, amikor a tegnapi bukaresti koncert közönségéhez hasonlított minket, mert bár azt mondta, mi jobbak vagyunk, én enélkül az összehasonlítás nélkül is örültem volna a “dicséretnek”).
Az egyik rajongói levelet fel is olvasták, az illető azt írta, a zenekar sok nehézségen segítette már át. Ekkor mondta azt Jacoby, hogy a következő akusztikus dal is erről szól (Falling Apart), de nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel. Ezután jött a Scars, amit minden olyan jelenlévőnek küldött, akik már éltek át igazán durva mélypontokat. (Ez a dal minden koncerten elég érzelmesre sikerül, most sem volt másképp).
A dallista kifogástalan volt, persze mondhatnám, hogy hiányoltam 1-2 dalt, de mindenkinek megvan a saját kedvence, és 10 stúdióalbum anyagából igen nehéz lenne olyan setlistet összeállítani, ami mindenkinek tökéletesen kedvére való. Szerintem remekül állították össze az estét. Annyit nem volt nehéz megfigyelni, ahogy váltakoztak a régebbi és új dalok, hogy a közönség nagy része inkább a Who Do You Trust? dalaira indult be, a régebbieknél viszont elmaradt a nagy megőrülés (kivéve persze a hardcore-abb rajongóknál).
A zenekar lendületére és energiájára most sem lehetett panasz, Jerry Horton gitáros távolmaradását Tobin Esperance basszusgitáros testvérével pótolták, és Anthony, bár helyettesíteni nem tudta Jerryt (hiszen őt lehetetlen lenne), mindent megtett, és a hangzás így is tökéletes volt, aki nem ismeri “közelről” őket, vagy ásta bele magát annyira a zenekar életébe, hogy tudjon Horton törött ujjairól, annak a profizmus miatt valószínű fel sem tűnt, hogy vendégzenésszel lépett színpadra a Papa Roach.
Ha legközelebbre a ruhatár logisztikáját is finomítják legalább olyan szintig, hogy ne 45 perc sorbanállás (dulakodás, lökdösődés, ingerült tömeg) kelljen ahhoz, hogy elindulhassunk kifelé az épületből, akkor egy panaszos szó sem érheti majd a ház elejét.
Mindent összevetve óriási buli volt, fantasztikus zenével és hangulattal, a Papa Roach simán megugrotta az első budapesti arénás koncert miatt igen magasra helyezett lécet.
Papa Roach, Hollywood Undead, Aréna
Szólj hozzá!