A Quimbyről vagy jót, vagy semmit. Ők az elsők közt vannak a listámon, akikről minden negatív kritikát azonnal betiltanék. Bár igaz, hogy akkor nekem is fel kéne hagynom az írogatással, mert a Sziget fesztiválos projekt – klasszikust idézve – nekem annyira nem jött át. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ott sem a zenével volt a bajom, hanem a koncepcióval. De ez már a múlt. Jelenleg ott tartunk, hogy majd' minden fesztiválon megjelennek a nyáron, így nehéz lesz kikerülni őket. A parkos bulit hívhatnánk bemelegítésnek is az elkövetkezendő hónapok szabadtéri programjaira való tekintettel, vagy akár nyárköszöntő ajándéknak a Park vezetőségének jóvoltából. Egy lényeg: a hangulat és a zene mindent vitt.
A Quimby koncertekben az jó, hogy még véletlenül sem egysíkú. Köszönhetően az igazán változatos dalszüleményeknek, hol vad tombolásra késztet, hol érzelmes andalgásra, és olyan is előfordul, hogy az ember a könnyeivel küszködve énekel végig egy számot. Az idén 23. életévét töltő banda a decemberben megjelent Kaktuszliget című új albumról is szemezgetett, de természetesen a közönségnek oly kedves régebbi slágerek sem hiányoztak a dallistáról. Mindig jó érzéssel tölt el egy koncerten, ha boldogan táncoló és éneklő embereket látok magam körül, és szerencsére ez ügyben most se volt okom panaszra. Ráadásul személyes kedvenceim a Hol volt, hol nem volt, a Magam adom, a Fekete Lamour, a Halleluja, a Leszek ma én a tiéd – és az új album legőrültebb dala, az Unbekannte Schmerzen csodálatosan szólt. A megafon is előkerült a megfelelő pillanatokban, és Lívius sem vett be semmiféle nyugtatótablettát, szóval minden és mindenki a helyén volt.
Egy tökéletlen hét tökéletes zárása. A többit képben és hangban. :)
Szólj hozzá!