Hadd osszak meg az olvasóval egy személyes élményt a Smokie-val kapcsolatban. Gyermekkoromban (ami a hetvenes-nyolcvanas években zajlott) láttam anyám bakelitjei között egy Smokie Greatest Hits lemezt, de nem nagyon tettem fel a lemezjátszóra magamtól, viszont a rádió unásig játszotta a Stumblin' In-t (amit Suzie Quatro-val készített Chris Norman, a Smokie akkori énekese – amúgy Suzie Quatro-lemezünk is volt...) és a Livin' Next Door to Alice-t és igazából ezeket én nagyon bírtam.
Aztán mikor meghallottam Chris Norman-nek Dieter Bohlennel közös dalait a nyolcvanas évek közepe-vége táján, kicsit meglepődtem, hogy ez a két ember miként kerül össze és mi a fenének kell ez... Nemrég Bécsből egy Europe-koncertről a 23 éves lányommal éjjel kocsival hazafelé tartva az egyik rádióban megszólalt az I'll Meet You at Midnight, és a gyerek azt kérdezte, hogy mi ez a cuki szám. Mondtam neki, hogy bizony, ez a Smokie, a hetvenes évek legaranyosabb tánczenekara. Onnantól kezdve naponta hallottam újra itthon, mert teljesen rákattant, majd szép lassan a többi dalocskára is.
Így igazán nagy szerencse, hogy pont most lett aktuális Budapesten egy életműkoncert, amelyre a hetvenes-nyolcvanas évek zenéjének bűvöletében (is) élő 23 évest is el tudtam vinni. Szerintem ő volt a legfiatalabb az Arénában, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy végigmulassuk ezt a házibulit. Persze már nem Chris Norman az énekes, de sebaj, így is jól szólnak ez a dalok, egyszerűen azért, mert jól megírták őket.
Nehezen indult a party, mivel ülős koncertnek hirdették meg (fel nem fogom, hogy egy táncolható, kvázi mulatós dalokat játszó zenekar koncertjénél ki találja ki azt, hogy ülni kell), de szerencsére a végére azért a hardcore, annak idején bizonyosan minden szombati teadélutánon erre ismerkedő, táncikáló negyvenesek és ötvenesek is felpattantak (igaz, kellett őket noszogatni egy kicsit), és az utolsó 5-6 számot már táncolva mulatozva töltötték. Ezek között hangzott el a Creedence Have You Ever Seen The Rain-je, a Whiskey In The Jar (amit leginkább a Thin Lizzytől ismerünk), a Needles and Pins és persze a Living Next Door To Alice is.
És nyilván nem a hátul játszó (a Smokie-t az egész turnéján mostantól végig kísérő és végigkísérő) Óbudai Danubia Zenekar miatt vált ülőssé ez a koncert, mert ők nagyon szépen rásegítettek a hangzásra, vicces volt felfedezni és nagyon ötletes volt itt-ott egy kis fuvola-, néha egy fagotthang, az egész teltebb és ezzel teljesebb is lett.
Fent a karzaton a felállva táncolás kicsit nehezebben volt megoldható, de azért, aki akar, feltalálja magát, így a végén már mi is roptuk a legtetején.
Aki nem bulizott és nem érezte jól magát, az magára vessen! Remélem, így tett az a szőke leányzó is előttünk (mármint magára vetett - sic!), aki remélhetőleg kifizette a jegyét és nem sajtóssal volt bent. Ha kifizette, kár volt, ha sajtós volt, akkor meg figyelni kellett volna, hiszen "dolgozunk" is ilyenkor. Ugyanis a hölgy végig – értsd: VÉGIG – a telefonját nézte, de nem azon keresztül a koncertet, hanem a csuda tudja, hogy mit. Amikor párszor odapillantottam (hiszen belevilágított a szemembe a telefonja), akkor ruhákat böngészett és azt, hogy hány lájk van egy-egy bejegyzésnél. Ezt néha megmutatta a mellette ülő partnerének is, aki szintén rém unottan ült végig, a kezét szerintem egyszer sem csapta össze, pedig volt erre késztetés bőven, a vicces, jól érthető felfonkok és hát nem utolsósorban a muzsika. Még jó, hogy ezt fönt a karzaton csinálták, így a zenészek nem láthatták, rém frusztráló lehet, hogy valaki nem őket figyeli, hanem azt csinálja, amit otthon is lehet, akár... Kezdem megérteni azokat az előadókat, akik már a koncertjük meghirdetésekor kikötik, hogy telefont nem lehet bevinni a bulira.
Mindeközben elhangzott szinte az egész életmű, a zenészek is élvezték, külön kiemelném a dobost, aki annyira hálás és boldog volt a végén, hogy onnan fentről a kivetítős képen úgy látszott, mintha könnyezne is.
Mi nem könnyeztünk, de mosollyal az arcunkon távoztunk, és ez az, amit a zene, a zenészek tehetnek értünk: megríkatnak és/vagy mosolygásra késztetnek. Engem bármelyik megoldás érdekel, de legyen legalább ilyen szórakoztató, mint ez a szerda este az Arénában!
Smokie, koncertbeszámoló
Szólj hozzá!