Akinek a hangját nyugtató helyett kéne felíratni – Jamie Winchester

Aki hűen követi Jamie Winchester közösségi oldalait, annak nem volt meglepetés, hogy az estét barátja, a sokféle stílusban is gyönyörűen helytálló Lee Olivér nyitotta. A fiatalember zenei munkássága is lassan évtizedben mérhető, de 2014 óta az Ék nevű rockbanda frontembereként, majd az Áron András vezette Trillion gitárosaként is megismerhette a koncertre járó közönség. Egy szál gitáros produkciójához még nem volt szerencsém, de a látottak alapján azt kell mondanom, legalább annyira szuggesztív az előadásmód, mint Jamie esetében, aki szerintem még jobban is izgult, mint ifjú kollégája.

Az akusztikus műsoroknak mindig van egy kicsit családiasabb, bensőségesebb érzete a közöség számára, ami ebben az esetben is előtérbe került. Nem hiányoltam a nagyzenekari hagzást, a sok embert a színpadon, a csilli-villi hátteret, és még az se zavart, hogy Jamie gondosan kikészített fehér ünneplős inge helyett - a tecnikus kolléga hatására – maradt a megszokott fekete póló-bő farmer szettjénél. Ha jól szól a gitár, jól szól a hang, úgyse tudsz másra koncentrálni.

Jamie Winchester nagyon-nagyon régóta kedvencem, és bár legtöbben a Hrutka Róberttel közös zenekarából ismerik, számtalan formációban hagyta ott nyomát az utókornak. Nagy öröm a rajongóknak, hogy a Jamie-Robi koncertek újra sokasodnak, és a Tátrai Tibor hathatós közreműködésével operáló Boom-Boom események is egyre többször jelennek meg a fészen, Jamie szóló koncertjei azért még mindig ritkaságnak számítanak. Ilyenkor nem csak saját szerzeményeket kotor elő a fiókból, hanem egyéni kedvenceit is előadja a maga angyali hangján.

A hétfő esti repertoárra se lehet mondani, hogy túlságosan egyhangú lett volna, hisz szépen megfért egymás mellett Jimi Hendrix, Tom Petty, Neil Young, vagy a Pink Floyd. Ezúton is köszönöm, hogy az én pici szívemnek oly kedves Crowded House dal a "Four Seasons in One Day", valamint a Simple Minds klasszikus "Belfast Child" is elhangozhatott, amiket nehéz kibírni sírás nélkül. Mint ahogy Jamie és Robi "Last One Out" című szerzeményét is megkönnyezem, akárhányszor kerül az utamba.

A mai napig rengeteg magyar Ákos rajongó él abban a tévhitben, hogy egyik legnagyobb slágere a "Keresem az utam" az ő szerzeménye, pedig valójában ez a remekmű is Jamie tollából származik, eredeti címe pedig "Damned" névre hallgat.

És akinek még ez is kevés lett volna, persze, hogy ezen az estén sem maradhatott el az örök darab Joan Osborne és a "One of us", ami nélkül jó ideje nem létezik Jamie és/vagy Jamie&Robi koncert.

A közel másfél órás daladag felén könnyeztem, a másik felén táncolhatnékom volt, viszont az egészet végigénekeltem a helyemen, mint egy rendes vokalista... A két főhős távozásakor pedig úgy éreztem, mintha csak fél órája csaptak volna a húrok közé. Ilyen az, amikor tényleg megszűnik az idő, és végtelen nyugalom árasztja el tested-lelked. Úgy tűnik, sose fogom megunni a koncertjeit, és a folyamatos teltház láttán biztos, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Remélem a koncertszervezők is hasonlóképpen gondolkodnak, így talán lesz még lehetőség egy szál gitáros mókára is. :)