Legutóbb decemberben voltam Csapdán a Főnix csarnokban, bár akkor kicsit többen voltak körülöttem és én is ittasabbra raktam magam már az előzenekar fellépése közben. Most viszont – előzenekar hiányában – megkentem egy kacsazsíros kenyeret, amit lilahagymával díszítettem fel, mondván, ma már úgysem fogok senkivel sem beszélgetni, és felvettem a mackómat is. Nem suhogós, szöszmösz.
Így alakultak aztán az események:
Este 7-kor végre elkezdődik az élő közvetítés egy felvezető riporttal, így még pont volt időm elmosogatni és elhelyezkedni az első sorban – ami egyben az utolsó is. Senki nem fog hátulról nyakon dobni egy kori sörrel, ez sajnos borítékolható, pedig a karomat adnám érte. Bízom abban, hogy Sidi nem fog majd a közönségbe ugrani a színpadról és hogy lesz hangja a közvetítésnek.
A Gyűrd össze a lepedőt klasszikussal kezdetét veszi az új világ karanténkoncertje, és azonnal elfelejtem ezt az egész értelmezhetetlen és felfoghatatlan borzalmat, amibe kerültünk mi, Földlakók. A refrént egy emberként énekeli (éneklem) az egész közönség – mintha mindenkit ismernék név szerint. A biztonsági előírásokat betartva legalább 1 méter távolságot hagyok a tévé és köztem, ami néha az előírásoknak szintén megfelelően olykor két méterre duzzad. Fontos, hogy minden szabályt, amit javasolnak, betartassak magammal. Mivel cseppfertőzéssel terjed a vírus, ügyelek arra is, hogy ha Lukácsnak köpködni támad kedve, igyekezzek még messzebb állni.
Minden eshetőséggel számolva lefőztem két liter teát, amit kizárólag forrón fogyasztok, szintén az orvosok javaslatára, és bekészítettem a kézfertőtlenítőt, nehogy valamelyik képzeletbeli barátomat hátba verjem véletlenül, és átadjak neki valami világjárványt. A második szám közben vettem észre, hogy a kandalló kezd kialudni, úgyhogy gyorsan lementem a kertbe felvágni pár tuskót, nehogy megfagyjak a koncert alatt. Viszont, ami komoly fejtörést okoz, hogy nem tudom, a léggitáromon melyik pozícióban tudok a legjobban játszani: a kanapé jobb vagy a bal oldalán elheverve...
Heverőbölényben nézni Tankcsapda-koncertet kanapéról... Eszem megáll, hova jutottunk, sehol egy böfögő részeg, sehol egy kis lökdösődés – zokniban és negyedik napos önkéntes karanténomban térden csúszva suhanok át a nappali parkettáján. Jut eszembe, kezet kell mossak legalább 20 másodpercig..
Sorra jönnek a jobbnál jobb dalok, Szevasz Öcsém, Alföldi gyerek, Hatalom nélküli rend, és én egyre jobban csapkodom a lábamat. Rájöttem, hogy ülve még nem voltam Csapda-bulin, és előbújt belőlem a világ legjobb légdobosa. Billy Cobham sehol nincs az én produkciómhoz képest. A számok között alá kellett volna keverni némi közönséghangot, mint a vígjátékokban a röhögést. Adott volna egy kis tömegérzést, ki tudja, mikor lehetek újra emberek között és mikor érezhetek emberszagot.
A Liliput Hollywood dalnál kitámadok a konyhába sörért, mert azért ezt teával nem lehet bírni. Kurva jó, semmi tolongás, az árak is egész tűrhetők, szinte ingyen van minden és a sör mellé találok a hűtőben egy csokit is, és az előző napi tojásos nokedlire is rámegyek egy hanyag mozdulattal. A fakanállal belekavarok egyet a lábosba vagy fazékba, ezt a kettőt mindig keverem, és nemes egyszerűséggel egy fél tányérnyit az arcomba rakok. Hátha elkapok egy kis Calici-vírust is, és a karanténom a budira korlátozódik. Apropó, vécé, lehet, most kéne kimennem oda is. A slozinál meglepően nincs sor és igen tiszta. Ilyen tiszta budit még nem láttam koncerten, viszont itt sok a kellemetlen részeg köcsög. Az előbb is belekötöttem magamba, ahogy siettem a klotyóba, pedig csak egy sört ittam meg nagy ijedségemben:
Ne ugass nekem, húzzál vissza a kanapéra! – emeltem fel a hangom magamnak, miközben a küszöbből kiálló kis csavar kilyukasztotta a zoknimat. Így érthetően kicsit ingerültebb voltam.
A mosdóban a dolgom végeztével szépen ismét kezet mostam, ami megint 20 másodpercig tartott. (Megnyitod a csapot, leöblíted a kezed, megfogod a szappant majd azután számlálj el húszig. Se többet, se kevesebbet. Húsz legyen, ameddig számolsz, s ameddig számolsz, az húsz legyen. Huszonegyig ne számolj hát ezért, sem pediglen tizenkilencig – hacsak nem folytatod a te számolásodat húszig. A harmincat szádra ne vedd. Midőn a húszhoz érsz, mely sorrendben a huszadik leszen, visszamehetsz a karanténba fertőzésmentesen.)
A karanténkoncert nem áll meg, pörög tovább, és bár nem olyan, mint egy igazi buli – hogyan is lehetne olyan –, Sidi, Fejes és Lukács abszolút megtesz mindent, hogy testben is ott legyek velük. Főleg, amikor Laci kéri, hogy mindenki ugráljon és énekeljen otthon, egyszerre. Egyedül a világ ellen, Nincsenek szavak, Koponyák és csontvázak, majd a Legyen az ördögé és a Baj van blokk felkapcsol engem az ötödik sebességbe. Nincs kecmec, itt már muszáj lesz még hangosabbra tekerni az erősítőt. Eddig is túlment már a decibel a halláskárosodást okozó szinten, szóval minek spórolni vele. Itthon maradtam, ahogy kérték, tényleg csak az élethez való alapvető funkcióim működnek, és a hangos zene az egyik ilyen. Lehet nélküle élni, de minek. Vannak zenekarok, akiket nem lehet halkan hallgatni, még akkor sem, ha ezért kiátkoz az utca népe szeretett falumból. Egyre többet és sűrűbben járok ki a konyhába sörért, még a végén a fazékból (vagy lábos) is elfogy a tojásos nokedli. Hol vannak már azok az idők, amikor élőben ott lehettünk egy koncerten, és hajnalban a szokásos aluljárós gyrost ettük és csak annyit kellett mondani, hogy: Mindent bele! Most meg derékig vagyok a hűtőben és nokedlit zabálok minden egyes üveg sör között péntek este.
Utoljára ilyen magányos egy Tankcsapda-koncerten talán '92-'93 környékén lehettem, amikor az esztergomi Molotowban a Szfinx zenekar előtt léptek fel Laciék. Nem mernék ciánkapszulát bevenni rá, hogy tényleg a Szfinx előtt játszottak, mert ott nem volt nokedli, ami felszívja az alkoholt, és az árak se olyanok voltak, mint az én konyhámban, így igen sok konyak-kólával sikerült homályossá tenni az emlékeimet (mert az volt akciós, mármint a konyak, amit tuti a méltán híres piliscsévi likőrgyár konyháján kevertek ki).
Az online koncert utolsó blokkjára már erőteljesen szalonspicces lettem, és elkezdtem megtervezni, hova fogok menni levezetni a bulit. Minden koncert után van after... Vagy felmegyek a vendégszobába, és beülök az egyik sarokba, vagy szólok a feleségemnek, hogy lökjön ki a teraszra, mintha várnám az utolsó buszt, és ha nem hall semmilyen mozgolódást, akkor nyissa ki az ajtót, és csak annyit mondjon, hogy: Garázsmenet, nem szállít utasokat! Életszerű lenne, ha kint fagyoskodhatnék céltalanul a teraszon...
Mert ebben a kialakult helyzetben minden olyan pillanatot visszasírunk, amiket pár napja még rossz élményként éltünk meg. A sok lekésett utolsó buszt, a fagyoskodó bolyongásokat a városban egy koncert után – megannyi olyan pillanatot értékelünk át, amelyekkel kapcsolatban most fogjuk megérteni, hogy mennyire is szerencsések voltunk akkor, amikor ezek meg tudtak történni velünk. Most meg az fogja feldobni a napjainkat, ha végre kivihetjük a szemetet a kukába és elmehetünk a boltba két virslit venni, miközben az emberek verekednek két guriga budipapírért.
A világ posztol a következő dal, ami most a lehető legaktuálisabb, mert most tényleg mindenki posztol. Így hallatjuk a hangunkat, és a kanapén ülve megválthatjuk a világot. Mindig mondtam anyámnak, amikor fiatalként tanulás helyett zenét hallgattam a kanapén dögölve, hogy eljön még az én időm. Sose gondoltam komolyan, hogy tényleg így lesz ,és egyszer majd nagy tettnek fog számítani, ha nem csinál semmit az ember.
A Mennyország tourist, A civilizáció vége és a Rock and Roll rugója dalok közben már éreztem, hogy minden léggitáromat atomjaira fogok törni. A rugó engem is elkezdett szétfeszíteni. Az előszobai fogasról leveszem a kabátomat, és a hónom alá csapom, így nézem tovább a koncertet, hogy legalább úgy érezzem magam, mint legutóbb Debrecenben, ahol akkora sor volt a ruhatárnál, mint most Hegyeshalomnál, és inkább végig a kezemben tartottam a 700 kilós kabátomat.
De jó is ez az érzés, érzem, hogy élek... És azt is érzem, hogy kezdek berúgni. Jön is a Be vagyok rúgva, Legjobb méreg és zárásként az Itt vannak a Tankok. Kész!!! Normális esetben már rég nem lenne hangom és szarrá lennék ázva a sörtől kívül-belül. Most meg a kézfertőtlenítő csípi a szemem, mert tudja a fasz, miért, de belenyúltam. Olyan könnyes, mint egy szatmári feles után... Itt most nincs vissza meg ráadás, de akkor is egy felejthetetlen buli volt. Szokatlan, néha úgy éreztem magam, mint egy zsékategóriás filmben, ahol nem mehetsz az utcára és az emberek online élik meg az élet örömeit. Elég ijesztő, ha belegondolunk, de most ezt kell tenni.
De a Föld fog kimozdulni majd a tengelyéről, amikor az emberek újra elmehetnek egy kocsmába vagy koncertre... Amikor baráti társaságok újra együtt aljasodhatnak le és eldobhatják azt a szorongást, amit majd ez az egész okoz. Éppen ezért, tényleg tegyünk meg mindent, hogy mihamarabb elmúljon ez a rémálom és találkozhassunk koncerteken, moziban, éjszakai buszokra várva vagy akciós konyak-kólát szürcsölve, amitől ez az élet tele van meglepetéssel.
A koncertnek vége, én itt állok bulira készen, örömömben a nemdohányzó házban mintegy 9 szál cigit sikerült eldurrantanom, és nincs más előttem, csak egy tévé. Nincs mese, megyek a konyhába egy kis sörért, hátha kiszolgálnak még. Ami egyből feltűnik, hogy a talpam nem ragad bele a koncert alatt több hektoliternyi kiömlött sörbe, mint régen a koncertek végén. Lehet, fellocsolom a nappalit, hogy kicsit jobban érezzem magam, és valahogy behozzam a lakásba a régi életem. Se after, se bolyongás, hanem maradt a hálószoba és a gondolataim.
Csináljuk meg, együtt, egymásért és az életért. Maradjunk otthon, dobjuk el a politikai csatározásokat, legyünk nyugiba, gondoljuk végig, hogy milyen fasza is tud lenni az élet, és segítsük a szépkorúakat abban, hogy bevásárolunk nekik. Mert bár kurva jó volt, mégsem szeretnék több ilyen Tankcsapda-bulit, ahol nem láthatom a világ legjobb közönségét a világ legjobb zenekarával. Bármennyire is sikerült Laciéknak feldobniuk a hangulatom, bízom benne, hogy hamarosan mindannyian ott fogunk állni ÉLŐBEN a színpad előtt, és együtt fogjuk kiabálni: TANK-CSAP-DA!!!
Köszönjük az egész TCS crewnak, hogy adtatok nekünk egy kis rock and rollt, hogy ott voltatok az életünkben az első csóknál, az első csalódásnál, az első átmulatott éjszakánknál – és 2020. március 20-án is, életünk első világjárványa idején, és hogy segítettetek. Legalábbis nekem segített ez másfél óra. Kurvajók vagytok.
És most mindenki húzzon haza, nincs kint az utcán semmi látnivaló! RNR
A koncert itt visszanézhető:
Szólj hozzá!