Szabó Dávid az Operettszínház népszerű művésze, az X-Faktor egykori szereplője, első ránézésre jóképű, kedves, nyugodt, halk szavú tehetségnek tűnik, akiért persze megőrülnek a lányok/asszonyok. Mondom, első ránézésre. Ha a művészi álca mögé tekintünk, rájövünk azonban, hogy ennél sokkal összetettebb személyiség. És ez az, amiért számomra valódi és szerethető karakter.
Rá kellett jönnöm, nem egyszerű dolog musicalszínésznek lenni. Ha van elég tehetséged, kitartásod és némi szerencséd, akkor pillanatokon belül a zenés színházért rajongó tömegek kedvencévé válhatsz, viszont ezzel együtt egy életre beskatulyáztad magad. Ez önmagában még nem lenne probléma, azonban ha valaki más műfajban is szeretné kipróbálni magát, a legtöbb esetben számolnia kell a szakma és a rajongók negatív hozzáállásával. Mondhatnám, hogy Dávid is hasonló cipőben jár, azonban az ő esetében nem ilyen egyszerű a dolog.
Amikor annak idején – már ünnepelt operettes sztárként – elindult az X-Faktor versenyben és bejutott az élő adásba, nagyon örültem. Bíztam benne, hogy sikerül kitörnie, mivel minden adottsága megvolt ahhoz, hogy jó értelemben vett popsztárrá váljon. A versenyben nyújtott teljesítménye sajnos nem volt eléggé meggyőző. Tudom, hogy ez egy kötött műfaj, kiosztott szerepekkel és dalokkal, komoly és titokzatos szerződésekkel, ugyanakkor a nézettség és a megjelenéssel járó ismertség is csábítóan hat, de mégis úgy gondolom, van, akinek ez többet árt, mint használ.
A műsor után nem sokkal beindította a Dave Mess projektet, ami, valljuk be őszintén, nem a hazai rajongótábor kedvence, de valószínűleg nem is nekik készült. Az electropop hangzás és az extravagáns öltözködés, sminkelés az operett világához szokott háziasszonyoknál azonnal kiverné a biztosítékot. De, hogy őszinte legyek, egyelőre én magam se tudom hová tenni ezt a produktumot. Ami viszont dicséretes, hogy sikerült visszatalálnia a színházi útra, és emellett megpróbál érvényesülni a popszakmában. Az Átriumban tartott egyszálzongorás koncert ékes bizonyítéka annak, hogy Dávidnak nem csak az operett és a musical áll jól, vannak még rejtett tartalékai a fiúnak.
Az est az úgynevezett „érfelvágós” dalokkal indult, nagyrészt az egész repertoár erre épült, de akadtak meglepi nóták is. Kétségtelen, hogy Dávidnak van egy igen erős lírai vénája, vagy ha úgy jobban tetszik, érzelmes oldala, és a szomorú dalok hallatán az embernek még inkább facsarodik a szíve, és megpróbálja sűrű pislogás kíséretében eltűntetni felgyülemlett könnyeit a szemüregében. Persze a dalválasztás is hatásvadászra sikeredett, hiszen olyan előadók slágereit hallhattuk, mint például Adele – Turning Tables, Sarah McLachlan – Angel, Lara Fabian - Je t'aime, Abba – The Winner Takes It All, vagy éppen a magyar klasszikusok közül Karády Katalin - Holnap, ki tudja, holnap látsz-e még?, és Bilicsi Tivadar – Levél Apukához című balladája. Természetesen két saját szám is elhangzott „lebutított” verzióban, mindkettő a Dave Mess projekthez kapcsolódik, és meg kell mondanom, ebben a zongorás formátumban igazán figyelemreméltó volt mindkét dal. Rajongói kéréseknek eleget téve nem maradhatott ki a repertoárból Bon Jovi – It’s My Life című remekműve, valamint Lady Gaga – Born This Way vallomása, de követve a mai trendeket, igazi kuriózum volt Avicii – Wake Me Up feldolgozása is.
Két dal közt pedig megtudhattuk, hogy Dávid egyik kedvenc filmje az Angyalok városa, állítása szerint még soha nem rontott el szöveget ének közben (erre rácáfolt a közönség soraiban Muri Enikő, aki partnere a Ghost című musicalben), ha nem énekléssel foglalkozna, akkor legszívesebben állatvédő lenne, imádja a szüleit, a gyerekeket, a bor, és Nagy Gábort, aki a zongorájával együtt elválaszthatatlan társa a munkában (nem mellesleg zseniális érzékkel szolgáltatta az aláfestő zenét), valamint a kilencvenes évek diszkóslágereit (iccmájlájf és társai), de arra is fény derült, miért kellett elénekelnie az Ave Maria áriát random módon egy templomi esküvőn. Sztorizgatás közben megtapasztalhattuk, hogy egészséges humorral is megáldotta a sors az érzékeny lelke mellett, és noha számos alkalommal állt már színpadon, abban a pillanatban mégis úgy izgult, mintha az első fellépésén lett volna. Mondanom se kell, hogy a rajongók legalább annyira megszeppenve ültek a székeken, így csak nehezen sikerült kicsikarni belőlük néhány kérdést, amivel interaktívvá vált a műsor. A végére vastaps, és az elmaradhatatlan ráadás, ami ezúttal acapella előadás volt, majd búcsú a nézőktől, és sűrű meghajlás.
Ha egy tízes skálán kéne értékelnem az estet, simán adnék kilenc és felet (ha már filmekről is volt szó). A maximumhoz csak egy iciripiciri plusz kellene, amivel Dávid bőven rendelkezik.
Őszintén örülök, hogy nem adta fel az álmait, és tovább feszegeti a határait!
Szólj hozzá!