Corey imádta a magyar közönséget: Stone Sour koncerten jártunk

Már 8 körül megérkeztünk a Barba Negra Track-be, bár még így is úgy tűnt, hogy későn jöttünk, ugyanis hiába kezdődött csak 8.30-kor a koncert, az előzenekarra (Nothing More) már annyian összegyűltek, hogy 8-kor alig lehetett megmozdulni a tömegben. A közönség főleg huszon-harmincévesekből állt, akik valamilyen metálzenekar pólóját viselték, de néhányan képviselték az ennél idősebb korosztályt is.

A Stone Sour viszonylag pontosan kezdett: olyan magával ragadó lendülettel indította Corey Taylor, mintha az első dalon múlna minden, még az se vont le az előadás értékéből, hogy világos volt.

Bár mostanában nem hallgattam agyon a SS lemezeket, évek óta nagyon szeretem a zenéjét az együttesnek, és rendkívül örültem, hogy a setlist nagy részét ismertem, és szerettem. Legújabb lemezük a 2017-es Hydrograd, erről indítottak a Whiplash Pants-el, de az igazi tombolás ezután következett az Absolute Zero-val, ami nekem az egyik kedvencem, de úgy láttam, hogy ezzel nem voltam egyedül.

A dallista további részére se lehetett egy rossz szavunk sem, elhangzott a Say You’ll Haunt Me, az akusztikus Bother, a Tired, és a Through Glass, aminél természetesen a magasba lendültek a telefonok.

Corey láthatóan imádta a magyar közönséget, meg is jegyezte, hogy nem tudja, hány együttes szokott Magyarországra jönni, de mindegyiknek legalább egyszer el kéne látogatnia ide megtapasztalni ezt az érzést, mert fantasztikus a közönség (akik ezt lelkes tapssal díjazták). Persze hallhattuk azt is, hogy az egész turnén mi vagyunk a legjobb közönség és persze ez az eddigi legjobb koncertjük, de ezt minden metálzenekartól minden alkalommal hallhatja a tömeg, szóval ennek kisebb jelentőséget tulajdonítottunk.

Az új albumról elhangzott egy lazább, viccesebb dal: a Rose Red Violent Blue (This Song Is Dumb & So Am I) című számot az életnek, a rock n’ roll “lelkének”, szellemiségének ajánlotta fel azzal a felkiáltással, hogy a metál és a punk is túl komolyan kezdi venni magát, de most ezt engedjük el és csak éljünk.

Többször is megtapsoltatta a zenekar tagjait, köztük Johny Chow-t (basszusgitár), akivel olyan gitárszólókat nyomtak le, hogy a mellettünk álló, egyébként nyugodt társaság is elképesztő headbangbe kezdett.

Corey a tőle megszokott energiával énekelte végig a koncertet, egy percre sem állt meg (kivéve az akusztikus dalokat). Számomra még mindig elég hihetetlen volt azt látni, hogy nem fáradt el, és még az utolsó percekben is teljes erőbedobással ad elő (egyszer ugyanis már volt szerencsém élőben látni Münchenben 2012-ben, amikor a Papa Roach-csal turnéztak). Már akkor is meglepődtem, hogy mennyire tisztán szól a hangja élőben, ez mostanra sem változott. Slipknotos vagy épp SS-os rekesztős metálszámok ide vagy oda, az akusztikus Bother vagy a Through Glass olyan csodásan szólalt meg, hogy majdnem bekönnyeztem (csak majdnem).

A koncerten Corey többször is elővette konfettiszóró ágyúját, hogy a tömegbe eresszen vele piros konfettit és szalagokat, amit nem nagyon vártam volna tőle, de végül is belefér. A koncert végén viszont teljesen indokolatlan felfújható figurák dülöngéltek a színpadon, ami tökéletesen illett ahhoz a Corey-hoz, aki élvezte az estét, és nem vette túl komolyan magát.

Rendkívül jó volt hallani (és látni), hogy ennyire jól érzi magát fent a színpadon, és ennyire szereti a közönséget, de nem csak Taylor, hanem a zenekar többi tagja is. Fantasztikus energiája volt a koncertnek – szerintem nagyon valószínű, hogy nem kell majd sokat várni, hogy ismét erre járjanak.