A Deep Purple az Deep Purple. Ember nincsen, nem lehet, aki nem tudja, mi az, ki az a Deep Purple. Ezért az együttes múltjára nem is pazarolok szavakat. A Deep Purple maga a hard rock – legyen elég ennyi.

Azt viszont elmondom, hogy a Deep Purple azon nagy, legendás, sok-sok évtizede létező zenekarok egyike, amelyiknél a kivétel erősíti a szabályt: hiába indokolhatná akár a tagok életkora, akár az eddig letett életmű, korántsem a saját legendájából élő megélhetési zenekar. A Deep Purple folyamatosan alkot a mai napig. Két-hat évente kiadnak egy új albumot. Idén jelent meg a SPLAT! című lemezük. Ezt az anyagot turnéztatják most Európában.

A Deep Purple koncertje volt az, amit idén az egyik legjobban vártam. És tényleg volt probléma ezzel a fantasztikus zenei minőségű, ikonikus dalokat felvonultató, csuda jó hangulatú koncerttel. Például: iszonyatosan szarul szólt...

De ne fussunk ennyire előre!

A Koncert.hu-n nem hagyományos értelemben vett koncertkritikákat írunk, hanem személyes koncertbeszámolókat. Szerzőink nem pontozzák a produkciókat, és nem is törekednek arra, hogy mindenki nevében ítéletet mondjanak. Azt mesélik el, amit láttak, hallottak és átéltek – a saját szemszögükből, a saját hangjukon. Ugyanaz a koncert lehet valakinek életre szóló élmény, másnak csalódás, és ettől egyikük története sem lesz kevésbé érvényes. Ha te is szívesen megosztanád a koncertélményeidet, és van kedved írni róluk, csatlakozz hozzánk! Örömmel fogadunk új szerzőket a Koncert.hu csapatában. Nem az számít, hogy mindenről ugyanazt gondoljuk, hanem hogy legyen saját véleményed – és tudd érdekesen elmesélni.

Rettentő ügyes szervezés, kommunikációs hiány vagy ki tudja, mi miatt, de sikerült egy napra tenni két nagyszabású rendezvényt a Papp László Budapest Sportarénában és a Puskás Arénában. Ami két épület, ugye, egy köpésre van egymástól. Az utóbbiban a Magyarország–Grúzia/Georgia labdarúgó-mérkőzést rendezték, több mint ötvenezer néző előtt, miközben a Sportarénában több mint tízezer ember készült a Deep Purple koncertjére. A koncert és a meccs nagyjából egy időben zajlott, és nagyjából egyforma ideig tartott. A szerkesztőnk figyelmeztetése ellenére vakmerőn mégis kocsival keltem útra. Kanyarogtam, toporogtam, de végül az Egressy–Mexikói út sarkán találtam helyet. Jobb, mint a semmi. És még csak el sem késtem nagyon. Ambivalensen viszonyulok az előzenekarok intézményéhez. Alapvetően persze ideális, hogy egy-egy feltörekvőre odafigyeljen a kisérdemű, de jobbára időhúzásnak tartom. Olyan oké-oké, de menjetek már... Amikor olvastam, hogy a számomra addig ismeretlen Jayler lesz az előzenekar, kíváncsi lettem, hogy ugyan kit enged maga elé a Deep Purple. Rákerestem a Jaylerre a YouTube-on. És meglepődtem. Utoljára a Greta Van Fleet volt ilyen meglepetés. Nem véletlenül ők jutottak az eszembe: mindkét zenekar erőteljesen a Led Zeppelin nyomában alkot. A Jayler énekese, James Bartholomew még külsőben is iparkodik a zeppelines éveinek megfelelően öltöző Robert Planthez hasonlítani. Bongyor szőke haja csak hab a tortán. A hangja – és nem is lehet elvárás, hogy Plant legyen –, de bizony-bizony, felettébb ugyancsak! Miután rájuk kerestem, két napig Jaylert hallgattam, utána naná, hogy kíváncsi voltam rájuk élőben, a színpadon is. Amiről, ugye, kicsit lekéstem. Három szám fért még bele, miután megérkeztem. DE! Érdemes egy kis figyelmet szentelned a Jaylernek. Nem Zeppelin-koppintás, hanem Zep-feeling, elképesztő energiával, lendülettel. Kár, hogy a bulijuk nagy részéről lemaradtam!

Csapjunk a lecsóba, és kezdjük a fekete levessel. Már az első hangoknál evidens volt, hogy valami mocsokul nincsen a helyén a hangosítással. A Jayler tök jól szólt. A Deep Purple tök vacakul. Legalábbis ott, ahol én álltam. Ian Gillant csak összpontosítással hallottam, cserébe a basszus torz volt és agyonvágta a hangzást. Nem tudom, az Aréna más részén milyen volt a hangzás. A Def Leppard–Mötley Crüe közös koncertjén nekünk a Def alatt konkrétan fájt a basszus, mások meg azt írták, hogy CD-minőségben szólt a zene... Nem először gondolkodtam el, hogy ha nem sajtóbelépőm lenne, mennyire nagyon fájna az a jegyre kifizetett több tízezer forint. S hogy ilyen szempontból minden koncert lutri. Legalábbis a Papp Lászlóban és az MVM-ben. Mert egyik hely sem önmagában gyalázat, mindkettőben voltam már tökéletesen hangzó koncerten is. Legutóbb itt, a Judas Priesten.

Vaddisznó muzsika, kemény külsőségek, mégsem agresszív előadás: JUDAS PRIEST

Ezerszer mondtam, ha muzsika van, engem gyakorlatilag marhára nem érdekel a látvány. Persze, simán le tud kötni, nyűgözni a show is, de ha van mit hallgatni, rohadtul nem érdekel az sem, ha két negyvenes izzó világít csak a színpad felett. No, ehhez képest a Deep Purple látványorgia volt, noha a muzsika nem igényli a show-t.  Azzal együtt tetszett az a megoldás, hogy egy elég széles képernyőn  duplikátumként láttuk a színpadot. Néha eltévedt az agyam, hogy valójában hol is vannak a zenészek.

Megnéztem a budapesti előtti nyolc-tíz koncert setlistjét a setlist.fm-en. Nagy meglepetés így nem ért. A Deep Purple híres volt a dallistája konzervativizmusáról: hiába a folyamatos alkotómunka, jóformán csak az együttes klasszikus, Lord–Blackmore-os korszakának dalait játszották. A megnézett koncerteken most messze nem így volt. Itt, Budapesten sem. Persze a kezdő nóta, mi más, a Highway Star volt, és a befejezők is a Hush és a Black Night, meg persze volt közben Lazy, Space Truckin' meg Smoke on the Water, de a többi dal a kronológiai középmezőnyből került ki, illetve az új lemezről pottyant ide.

Semmi bajom nem volt egyik választásukkal sem. Így legalább nem volt olyan érzésem, hogy nosztalgiazenekart hallgatok, amely alibiül alkotgat még kicsit, de közben az aranykorszakból él. Szerintem simán össze lehetne állítani egy ütős setlistet mondjuk a 2003-as Bananastól kezdve is. Azért onnantól, mert akkor már Lord sem volt a Deep Purple tagja. Blackmore meg már két lemezzel előtte sem.

Szóval, mondom, a setlist oké, pipálva.

A nagy kérdés, ugye, elsősorban Ian Gillan: hogy bírja-e hanggal? Jelentem, azért igen, bírja. Oké, a Child in Time már nincsen műsoron, illetve ma már biztosan nem kapná meg Jézus szerepét a Superstarban, de ugyan, csak dizájn alapján is ki a fene lenne kíváncsi egy nyolcvanegy éves Krisztusra, maraggyá' má'! Persze nem érdemes az egykori koncertfelvételekhez hasonlítgatni a hangját: mindannyian változunk. Ez úgy hangzik, mintha mentegetném a színvonalesést. Pedig eszembe sincsen ezt tenni. Csak elfogadom, hogy egy ilyen korú pasi hangja más, mint egy húsz- vagy negyvenévesé. Nem feltétlenül rosszabb: más. Így másképpen szól az is, amit a húsz- vagy negyvenévestől megszoktunk. Pláne, hogy az akkori lemezek megmerevítették az akkori hangját. Mennyivel egyszerűbb volt, lám, a középkori énekmondóknak! :-D

Persze az ember nem tudott nem felfigyelni arra, hogy a műsor összeállításakor bőven hagytak lyukakat a pihenésre Gillannek is, Paice-nek is. Két hosszú billentyűszóló, egy hosszúkás gitárszóló is elhangzott.

A koncert zenei sztárja, ez a magam részéről minden kétséget kizáróan eldőlt, a billentyűs Don Airey volt: mindent vitt. De tényleg. Annyira mindent, hogy még a két klaviatúraszóló sem volt sok tőle. Pedig aztán ezekben volt minden: klasszikus muzsika, jazz, boogie-woogie, a hetvenes évek elborult pszichedelikus marhasága, sőt egy kitartott hangnál még egy kis bohóckodás is. Egy pincér fémtálcán hozott neki egy pohár bort, a hang szólt, Airey szertartásosan lekortyolta a pohár tartalmát... :-D

A virtuozitása, a jókedve, a játékossága, még Brahms V. magyar tánca is belefért, nagy mosolygások közepette. Annyira átütő volt, hogy mindenkit levett a lábáról, és eszünkbe sem jutott, hogy ezalatt akár Deep Purple-t is hallgathatnánk.

Nekem a nagy csalódás a szólógitáros, Simon McBride volt. McBride Steve Morse távozása után került a Purple-be. Morse a felesége betegsége, ápolása miatt hagyta el az együttest. Az egyértelmű, hogy McBride bármit eljátszik, olyan technikás, mint a vihar. Csak éppen invenciómentes. Régen hallottam olyan dögunalmas szólót, mint az övéi. S azért egy Deep Purple-gitárostól a kisérdemű egyszerű tagja sokkal többet vár, mint egy hang fél percig tartó kitartását és visszhangoztatását. De mondom, mert bármit eljátszik, simán játszotta az Airey által előjátszott dallamtöredékeket is, amikor a Hush-ban felelgettek egymásnak. Meg mindent is simán eljátszott. De a koncert azon két része, amin unatkoztam, az ő szólójának az ideje volt.

Ezer más példám lehetne, de már ott a koncerten is a bakancsos Edda Slamovitsának hosszú szólói jutottak az eszembe összehasonlítási alapként. Azokat a szólókat ma sokkal jobban értékelném, mint akkoriban, tizenévesen, de már akkor azt mondtam, hogy nem semmi a manus tudása. Tegnap nem mondtam ilyet a Deep Purple szólógitárosára.

Glover és Paice hozták, amit hozniuk kellett. Mondjuk, két dolog van. Az egyik, hogy a Deep Purple-ben hozni, amit kell, azért nem hétköznapi eset. Másrészt a Deep Purple-ben hozni, amit kell, nyolcvan és hetvennyolc évesen, na, azért az se semmi. Akár csak fizikailag is.

Van egy koncertélmény, amely óhatatlanul eszembe jutott a Deep Purple után: a Judas Priesté. Oda úgy mentem, hogy a zenekar soha nem tartozott a kedvenceim közé, és úgy távoztam, hogy még egy órát elhallgattam volna őket. Rob Halfordot, azt a vén bohócot konkrétan meg lehetett szeretni a koncert végére. A Deep Purple-t viszont nagyon vártam. És bár a zenészek tudása megkérdőjelezhetetlen, ezúttal hiányzott valami. Nem is feltétlenül a muzsikából. Az a csettintés, tudod, az ejha, na, az hiányzott. De konkrétan meg nem tudom fogalmazni, mi is a tartalma valójában. Egy kollégám, akinek én hívtam fel a figyelmét, hogy lesz Deep Purple-koncert, és akivel már voltunk együtt más koncerten is, még a buli közben írt a Messengeren: „Hát nem meggyőző. :-|”

Úgy fest, én megengedőbb vagyok nála. Ha nem lett volna gyalázatos a hangzás, nekem semmi bajom nem lett volna a bulival. Akkor sem, ha nem vált volna belőle az év koncertje számomra. Lement az utolsó, tombolós szám, a Black Night, a zenészek letették a hangszereiket, kiintettek a kisérdeműnek, és egyesével le is vonultak a színpadról. Glover maradt még kicsit, egyedül hajlongani. Miután kiment, fény fel, gépzene indul, vége a bulinak.

És a tagok életkorát tekintve sajnos esélyes, hogy utoljára járt hazánkban a Deep Purple.

Deep Purple

Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob
Don Airey – billentyűs hangszerek
Simon McBride – gitár

Az elhangzott dalok listája:

1. Mars, the Bringer of War
2. Highway Star
3. A Bit on the Side
4. Into the Fire
5. Guitar Solo
6. Arrogant Boy
7. Diablo
8. Keyboard Solo
9. Lazy
10. Sometimes I Feel Like Screaming
11. Sacred Land
12. Lazy Sod
13. Keyboard Solo
14. Perfect Strangers
15. Space Truckin'
16. Smoke on the Water
17. Guinnesses
18. Hush
19. Black Night