Nem vagyok rá büszke, de bármennyire is szeretem a rockzenét, bármennyit hallgatom is, bármennyit olvasok is róla (ez a kevesebb), hatalmas fehér foltjaim vannak a történetében. Illetve, inkább azt mondom, vannak benne szürke pöttyök. Persze, az is igaz, akkora információ-mennyiségről beszélünk, annyi irányzatról, előadóról, hogy ember nincsen, aki mindennel tisztában lehet.
A múlt hét elején egy magyar progrock-gitárossal ültem egy óbudai sörözőben, négy órát beszélgettünk, s legnagyobb meglepetésemre tudtam neki újat mondani. Mármint zenével, előadóval, progrockkal kapcsolatban. Neki ez tök közömbös volt, mármint, hogy én, a botcsinálta blogger mondok neki a zenésznek újat, én meg tátottam a számat. Ő legyintett: „Szerinted van bárkinek is annyi ideje, hogy teljesen képben legyen?”
Tulajdonképpen sem a Def Leppardot, sem a Mötley Crüet nem ismertem ideáig. El tudtam mindkettőt helyezni a palettán, de soha nem hallgattam őket célirányosan. A Def Leppard zenéje tegnapig közelebb állt hozzám. Még csak nem is a bandák botrányai miatt, abban a Mötley Crüe szinte verhetetlen, sokkal inkább a zenéjük miatt nem nyílt még bennem különösebb érdeklődés irántuk. Pedig tudnám sorolni, ki mindenki helyett tehettem volna be az ő muzsikájukat.
Mivel három-négy óra zene várt ránk, szégyen-bánom, de a magyar hangulatfelelősbe csak belehallgattunk. Mint kiderült, a turné menedzsere több zenekarból választotta ki őket – mivel minden helyszínen keresnek egy helyi zenekart. Éppen ezért az Abaházi Rt. nagyon-nagyon örült a meghívásnak, de be is volt szarva rendesen. Ezt nem én mondom, hanem a színpadról tudtuk meg. Azt is, hogy a koncertjük után fél óra a színpad átszerelése a Def Leppardra. Ami szintén újdonság volt, mert meg voltam arról győződve, hogy a DL a fő fellépő.
DEF LEPPARD
A Def Leppard a Mötley Crüe-hoz képest egyrészt jófiúk társasága. Ez abból is látszik, hogy amikor a dobos bal karja egy balesetben leszakadt, nem új embert kerestek a helyére, hanem megvárták a rehabilitációja végét, és amíg speciális eszközökkel megtanul újra dobolni. Félkarú dobos... – gondolj bele! Másrészt a dalaik is konszolidáltabbak. Ők még brahiból sem kacérkodtak egy jó sátánistáskodással. Ezzel együtt, amit játszanak, rock and roll. S mára ők is rocknagypapák a maguk hatvan körüli évszámaival.
Az estén játszott setlist simán egy best of lemez hanganyaga. A Def Leppard játszott olyan dal, amit még a feleségem is ismert – a Bringin' On the Heartbreak-ről van szó. („Pépessé játszották a rádiók” – indokolta.) Az új, tavaly megjelent, Diamond Star Halos című lemezükről mindössze egy dalt muzsikáltak el (This Guitar). Vagyis a közös turné egyértelműen nem a lemez promója. Majdnem minden a helyén volt: a dalok, a zenészek, az ének, a látvány. Nem kóstolgatott a muzikális orgazmus, de roppantul élveztem, amit láttam, és amit kihallottam...
Először azt hittem velem van a baj. Aztán megkérdeztem a páromat, ő hogyan hall mit? Elhúzta a száját. Ott, ahol ültünk, mocsok torz volt az egész. Koncert után csöngött a fülem, pedig ilyet utoljára a nyolcvanas években tett, amikor is, ugye, egészen más technikai körülmények voltak. A feleségemé nem csöngött: neki fájt. Rick Allen dobszólója adta ki leginkább, hogy a baj a dob hangosításával van. Egyszerűen élvezhetetlen volt. Mintha az otthoni galuskakeverő műanyag tál alján nyomta volna a nagyérdeműnek, csakhogy full hangerővel.
Míg a Koncert.hu egykori munkatársa, Atus ugyanígy hallotta, mások, például a Lángoló vagy a Nemzet koncertbeszámolójából úgy tűnik, hogy nem volt általános a bánatosan szar hangzás. Ahol ez utóbbiak ültek, onnan tényleg csodálatosan tisztán szólt minden...? Azért nem tudom megállni a kérdést: mivel a belépőknek ugyancsak borsos az áruk a Dome-ba, aki rossz helyre vált jegyet, azzal mi történik, így járt?
Bár az elején még nem, de a második-harmadik számtól a Mötley Crüe koncertjén már nem volt baj, minden hangszert hallani lehetett, az éneket néha ugyan kicsit elnyomta a veszett döngölés, de alapvetőn minden rendbe jött.
MÖTLEY CRÜE
A két koncert közötti pauzában eldöntöttem: mivel előzetes ismereteim szerint a Mötley Crüet nem kedvelem annyira, két-három szám, meglesz a benyomásom, tudok már róla írni, mehetünk haza. Ezt a fülgyilkosságot három órán keresztül viselni nem vagyok elég mazochista. S nem akartam kiszúrni a kedvesemmel sem. Aztán mégis kiszúrtam vele, alaposan. A koncert legvégéig maradnia kellett. Nem belső kényszerből, hanem miattam. Illetve a Mötley Crüe showja miatt.
Szerintem én eddig rossz lemezeket hallgattam, vagy mi a franc... Nem értem. Már az első két szám a székembe szegezett, kezem-lábam járt: Wild Side, Shout At the Devil. A színpadkép megakasztott egy picit: a fordított keresztek számomra mindig vagy rosszat, vagy provokációt jelentenek. Poénként képtelen vagyok felfogni őket.
Folytatom a zenével. Amit, ugye, annyira nem kedveltem, mint a Def Leppardot. Aztán azt vettem észre, hogy jó a show, pazar a látvány, de marhára tetszik ez fucking r' n' n. Hogy stílusos legyek. Egyébként a Mötley Crüe dalrendje is simán megfelelt egy válogatás-listának. Nem a fenomenális hangszertudás, nem falrengető és tiszta ének szögezett a székembe. A hangulat, az élet, az energia, ami Niagara-bőséggel áradt dalokból, na az! Hol volt eddig a fülem?
A látvány fergetegesen alápakolt a zenének. Néha olyan érzésem volt, hogy valami rockzenei színházi előadáson vagyok. Ezt nem a zenészek, hanem a színpadkép, a vetítések, a fények hitették el velem. S rendre az történt, hogy amikor már azt hittem, nem képesek újat hozzátenni az eddigiekhez, hát újra ás újra csak keresgéltem az államat. Nem vagyok nagyon lelkendezős állatfajta, tehát úgy olvasd, amit írok neked!
Aztán egyszercsak egy hosszan elnyújtott számbefejezés jelezte, hogy ez lesz a csősrácok. S úgy lőn. Villany felgyúl, integetés, kimenetel, s közben már szól a gépzene. Esélye sincsen a visszavisszavisszának. Véget ért a show. Hú, de jó, hogy ott lehettem! Szegény feleségem...
Def Leppard, Mötley Crüe
Szólj hozzá!