Nagyon nehéz erről a napról beszámolót írni. Nemcsak a fellépők sokasága és a műsor hossza miatt, hanem az élmények és emlékek miatt is, amiket felidézett bennünk a koncert. Rögtön a cikk elején túl szeretnék esni mindazon, amit egy Sziget fesztiválos beszámoló megkövetel: az árakon, a kiegészítő programokon, a díszleteken stb. Ezeken néhány mondattal túl is tudok lendülni, hiszen a Bródy Dalok Napján tulajdonképpen semmi más program nem zajlott a fesztivál területén, sőt sok színpad, illetve más helyszín még építés alatt állt.
Nem szeretnék arról panaszkodni, hogy az árak magasak (azok), hiszen erre talán minden vendég számít is, az italok árazása azonban újdonság lehet. Este hat óra előtt olcsóbban, utána pedig drágábban lehet hozzájutni a különböző italokhoz a fesztiválon. Az az érzésem azonban, hogy azok a fesztiválozók, akik kifejezetten a Bródy Dalok Napjára érkeztek, nem az extra lehetőségekre voltak kíváncsiak, és az árakon sem kötekedtek. Ha már a közönség: már az első percekben éreztük, hogy nem a megszokott fesztiválközönséggel van dolgunk. Szép számmal képviseltette magát az idősebb korosztály, azt pedig kifejezetten örömmel néztük, hogy voltak, akik szülőkkel, esetleg nagyszülőkkel érkeztek. Bródy-dalok generációkon át – ugyebár.
A hatórás koncert lehetőséget adott arra, hogy rájöjjek, milyen régóta is kísérnek Bródy János dalai. Gyerekkoromban Halász Judit dalai szóltak, egy angliai utazás után a „Goodbye London”-nal megismertem az Illést, később pedig Koncz Zsuzsát, majd a Fonográfot. A családommal ott voltunk 2014-ben a Beatünnep elnevezésű utolsó Illés-koncerten, 2018-ban pedig a Fonográf utolsó koncertjén is, Koncz Zsuzsa koncertjein pedig azóta is megfordulok. Mindezek mellett nem feledkezhetek meg azokról a dalokról, amelyeket Bródy a Margaret Islandnek vagy az Ivan & The Parazolnak írt, és amelyekkel már egy másik generációt szólít meg.
Nagyon fontos kiemelnem, hogy egy egybefüggő, hatórás koncertet nem kis feladat gördülékenyen levezényelni. Ezért Novák Péternek jár a gratuláció (a teljes stáb mellett természetesen). Ő rendezte az Illés 60 koncertet is, ezúttal azonban még összetettebb feladatot kellett megoldania: körülbelül háromszor olyan hosszú műsort kellett kézben tartania, és a produkció mégis végig olajozottan működött.
Talán itt lehetne felsorolni, hogy melyik előadó mit is énekelt. Azonban egyrészt az egy nagyon hosszú felsorolás lenne, másrészt tulajdonképpen nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy Bródy János dalai az előadógárdának köszönhetően fantasztikus műfaji sokszínűségben szólaltak meg a népzenétől a rapig. Minden előadó fűzött a kiválasztott dalhoz egy-egy történetet, és tisztán látszott, hogy ezek a dalok generációkat kötnek össze: együtt állt színpadra a Csík Zenekar és Presser Gábor, Kiss Tibor vagy épp Lábas Viki. Azahriah az édesanyjával énekelt duettet, Müller Péter Sziámi pedig Csemer Boglárkával.
Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy melyik előadó hogyan nyúl hozzá a kiválasztott dalokhoz. Természetesen semmi gond sincs a feldolgozásokkal, de az Illés 60 koncerten például érzékeltük, hogy sokan nem azt kapták, amire számítottak. Itt azonban nem ez történt (legalábbis én így érzékeltem), tulajdonképpen minden egyes előadó a maximumot hozta. A Street Sixteen megszólalása a fiatal Illés együttesre emlékeztetett, Tarján Zsófi és Hernádi Judit duettje az anya-lánya kapcsolatot emelte új szintre. A Carson Coma és a Blahalouisiana kifejezetten otthonosan mozgott a beat világában, Palya Bea a legtisztább női energiát hozta a színpadra. A Wellhello a lehető legjobb módon szabta saját stílusára az „Ezek ugyanazok” és a „Micimackó” című dalokat, Gubik Petra pedig női perspektívából adott elő egy alapvetően férfi szemszögből írott dalt. Szimbolikus, hogy a mai kor legfontosabb előadója (bárki bármit is gondol róla), Azahriah kapta Bródy talán legfontosabb dalát, a „Ha én rózsa volnék”-ot, amelyhez a legnagyobb tisztelettel nyúlt, és úgy is adta elő.
A koncert utolsó egy óráját nagyon nehéz szavakba önteni. Ekkor álltak színpadra ugyanis Bródy János pályájának legfontosabb partnerei. A sorból Rúzsa Magdi lógott ki, aki azonban egyenesen Budapest Parkos koncertjéről érkezett, és olyan energiával énekelte el a Little Richardot, mintha az első számmal lépne éppen színpadra. Érkezett Halász Judit, Tolcsvay László és Koncz Zsuzsa, akik két-két ikonikus dallal tisztelegtek Bródy előtt, és természetesen maga az ünnepelt is csatlakozott az előadók sorához.
Egyvalaki azonban nem: Szörényi Levente végül nem vett részt az eseményen, bár az előzetes tervek szerint ő is fellépett volna. A hőségre és korára hivatkozva lemondta a fellépést, csupán egy videóüzenetben küldte szerzőtársának a „Ne gondold” című dalt.
Álljon itt az egyetlen mondat, ami a közélettel kapcsolatban ebbe a cikkbe kívánkozik: Bródy az „Ezek ugyanazok” című dal legújabb, múlt idejű változatát adta elő „Az elmúlt 16 év” címmel. Ahogy Koncz Zsuzsa fogalmazott: Bródy János dalaihoz szív, értelem és egyenes gerinc kell. Ebből pedig nem volt hiány a nézőtéren sem, a „Ha én rózsa volnék”-ot egy emberként énekelte a több tízezer résztvevő.
A finálé természetesen a „Mindannyian mások vagyunk” című dal volt, amelyre minden előadó feljött a színpadra egy-egy sor erejéig, a legcsodálatosabb mégis az volt, amikor az utolsó sorhoz némi hatásszünettel megérkezett középre Bródy János: „Még jó, hogy van néhány közös dalunk”.
Hát igen, még jó.
Mert feszülhetnek köztünk bármekkora ellentétek, vannak olyan dalok, amik összetartanak bennünket. Még akkor is, ha adott esetben ezt észre sem vesszük. De sokkal jobb, ha észrevesszük. A Bródy Dalok Napja méltón tisztelgett a főhős életműve előtt, sőt zenetörténelmet írt, a Sziget Fesztivál pedig ezzel a nappal elkezdett visszatérni a korábbi Magyar Dal Napja kezdeményezéshez. Reméljük, a tendencia folytatódik, és a Sziget Fesztivál közönsége visszakaphat ezzel egy fontos értéket.
Szólj hozzá!