A helyszín a Dürer Kert szép tágas, és néhol kissé horrorfilmes hatású termei, ahol a halloweennek köszönhetően a furcsa és néha tényleg ijesztő maszkok, sminkek, ruhadarabok láttán az ember valóban egy zombitanyán érezhette magát. Ehhez még párosult a metál, mint ijesztő faktor, és máris azon kaptam magam, hogy keresem a zsebemben nem létező rugós bicskám - vész esetére. Azt nem állítanám, hogy a metál a kedvenc zenei műfajom, de azt sem, hogy nem bírom, ha kicsit erőteljesebben üvölt az énekes a mikrofonba. Mivel ez volt az első alkalom, hogy tiszteletemet tehettem a rangos eseményen, nem voltam felkészülve mire számíthatok. És így volt jó...
A Kettőnégy blog szerkesztőinek agymenéseként létrejött díjátadó legfőbb erénye a már jó előre beharangozott szervezetlenség és igénytelenség, de a rendezvény fura mód ennek ellenére is működőképes. Biza, így van ez kis hazánkban, amiről azt mondják, hogy szupermegagiga produkció, annál többnyire kiderül, hogy sokat akar a szarka. A farok meg csóválja. És akkor itt van ez a kívülről (és belülről is) komolytalannak látszó rendezvény, ahol mindenki inkább arra koncentrál, hogy jól érezze magát - ami egyébként szemmel látható volt az egyes zenekarok tagjain is -, és ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) mondhatni minden flottul ment.
Majdnem sikerült betartani a menetrendet is, tényleg csak apró csúszással végeztünk, de ezt szinte senki nem vette észre. Magam is apró csúszással érkeztem, így pont akkor jutottam a nagyszínpad elé, amikor kedvencem, a Fish! zenekar foglalta el helyét odafenn. Azon túl, hogy Krisztiánnak hirtelen 20 centivel hosszabb, göndörebb és legalább háromszor dúsabb lett a frizurája azóta, mióta utoljára láttam – és ez nem is volt olyan régen -, a többiek kezében a kilencvenes éveket idéző szintis alaphangszerek láttán kezdtem sejteni, hogy ez nem lesz egyszerű menet. És valóban.
Amint felcsendült kamaszkorom egyik legkedveltebb slágere az FLM – Megtalállak még című remekműve, azonnal mosolyra húzódott a szám. A valószínűleg komoly időt és energiát igénylő zenekari koreográfia ezen a helyzeten már csak rontani tudott, így a produkció közben gyakorlatilag úgy remegett a kezemben a fényképezőgép, mint akit rákapcsoltak a hálózatra, és utólag nézve, a cirka 200 képből talán ha kettőre tudom azt mondani, hogy felismerem a szereplőket. Hát innen indultunk, de a megpróbáltatásoknak még csak ezután kezdődtek.
A következő a sorban a Subscribe csapata volt, akik szerintem egy cseppet félreértelmezték a diszkófíling valós idejű megjelenítését, ugyanis az általuk viselt ruhadarabok kapcsán nekem inkább a méltán híres Boogie Nights című film orgiái jutottak eszembe, mint egy laza vidéki diszkó figurái. Ezek után, a Konyha zenekar bennszülött négerre mázolt tagjain, már a pillám se rebbent. Az egyetlen formáció, akik egy picit kilógtak a sorból a viszonylag „normális” öltözékükkel a Blind Myself volt, akik ráadásul nem feldolgozásokat nyomtak, hanem inkább saját számokból válogattak.
Az est csúcspontja mindenképpen a díjak, különös tekintettel az életműdíj átadása volt. Mivel a nyerteseket ebben az esetben kizárólag a közönség választja, így bármelyik zenekar esélyesként indult a szavazáson. A végeredmény a következőképpen alakult:
- Az év fesztiválja: Hegyalja
- Az év zenekara: Fish!
- Az év albuma: Apey and the Pea - Devil's Nectar
- Az év ifjú titánja: Petofi
- Az év EP-je: Till We Drop - Skyward
- Az év videóklipje: Blind Myself - Diszkószám az éhezésről
Természetesen a végére hagytam a legnagyobb durranást, ugyanis a szervezők idén az életműdíjat a fesztiválok nagy kedvencének, a pókerkormányzónak, a pályafutása 55. évét ünneplő Korda Györgynek adományozták, aki meghatottan vette át az oklevelet és a kizárólag erre az alkalomra készült gumizsiráfot. Megmondom őszintén, amikor először láttam a plakáton a nevét, azt gondoltam, ebből megint valami szánalmat keltő helyzet fog kialakulni, mert hát, ugyi, metálosok közt egy táncdalénekes…
De pozitívan csalódtam a közönségben és a megjelent zenészekben is, mert félre nem érthető fieszta vette kezdetét az őszinte örömmel átvett, és ezt utána bővebben ki is fejtő „Gyuribá” extra produkciója láttán, amelybe természetesen élete párja, Klárika is becsatlakozott egy dal erejéig. Tényleg van ebben a művészben valami szerethető, amit az ember nem is igazán tud megfogalmazni magában.
A díjak sikeres osztogatása után ismét belecsaptunk a lecsóba a Haelo-nak köszönhetően. Bár Gyuribá után fellépni, lássuk be, nem hálás feladat. A susogós mackó, cicanadrág, erős smink itt is megtette a hatását, és még feldolgozást is kaptunk. És akkor FreshFabrik. Hát, hogy is fogalmazzam meg finoman... Úgy érzem, kicsit késő volt már, mire színpadra kerültek, ezért valószínűleg a jól fűtött helyiségben sűrűn megszomjaztak. Ennek hatására a produkció az én beállításaim szerint már sajnos túllépte a humoros szintet, de annyi baj legyen. Kárpótlásként a végjátékban kaptunk három olyan bandát, akik méltóképpen zárták az eseményt.
Előbb a friss nyertes Apey & the Pea szórakoztatta a népet, majd az általam kevésbé ismert, viszont annál nagyobb meglepetést okozó Fatal Error csapata mutatkozott be feldolgozásilag nagy sikerrel. A műsor zárásaként pedig a számomra eddig szintén sötét folt, az AWS szemtelenül fiatal, de annál nagyobb energiával zenélő fiai szedték szét a házat, és ezzel együtt újabb rajongót szereztek maguknak szerény személyen folytán.
Összegezve, szórakoztató és igénytelenül igényes volt az egész rendezvény. Őszinte gratula a szervezőknek, a résztvevőknek, és persze a nyerteseknek! Remélem jövőre újra ott!
Az már csak mellékes hozadéka volt a mostanában inkább Hallo Wien-nek csúfolt ünnepnek, hogy soha életemben nem láttam még ennyi zombit az utcán rókázni…:)
Szólj hozzá!