Kár, hogy ritkán lépnek fel... – Special Providence: 20. jubileumi All-Stars koncert, A38

NA DE KIK AZOK A SPECIAL PROVIDENCE?

Ha megkérdezed az ismerőseidet, húszból talán egy hallott egyáltalán róluk. Nem azért, mert kismiska-zenekar. Hajjaj, de mennyire nem az! Sokkal inkább azért, mert kis hazánkban az ilyesfajta muzsikáért nem tolonganak a koncerteken. Mondom ezt úgy, hogy az A38-on majdnem teljesen tele volt a terem. De sorolhatnám, kikén nem telik meg nemhogy az A38, de kisebb helyek sem. Van szerencsére ebben a műfajban pár olyan előadó, akire nagyobb helyszínek is teltházasak (Solaris, iLand), de ők a kivételek, a műfaj egészét tekintve ez jobbára ez nem így van. S a közönség létszáma persze egyáltalán nem egyenes arányos a zene minőségével.

Nem úgy a nagyvilágban! A SP gyakorlatilag ismertebb a határainkon túl, mint itthon. Olyan előadókkal turnéztak együtt mint a Dream Theater, a Spock’s Beard, a Pain of Salvation, Steve Hackett, a Haken, a Beardfish. A koncert ajánlója szerint:

„fellépői voltak számtalan neves külföldi fesztiválnak és bekerültek az európai progresszív szcéna körforgásába, koncerteztek Japánban, USA-ban és Dél-Amerikában is”

Kezdem az alapoktól. A Special Providence progresszív rock együttes. Ha akarom. Ha máshogyan akarom, progressszív metál. De ha megint máshogyan akarom, jazzrock. Vagy csak simán jazz. Vagy jazz-funky. Esetleg fúziós zene.

A csuda tudja. A sikerüket minden bizonnyal ennek is köszönhetik. Mármint a kategóriák plasztikusságának, használhatatlanságának velük kapcsolatban. Mert a muzsika, amit játszanak mindez és egyik sem. Aham, a tulajdonképpeni, leginkábbvaló definíció a zenéjükre ez: ZENE. Pont. A stílusok, amiket felsoroltam, egyfajta mankók, hogy  nagyjából be tudd lőni, miről is lehet ha, a SP-ről van szó. 

Idén húsz éves a Special Providence.

A húsz év alatt öt stúdióalbumot és egy élő lemezt jelentettek meg. Meg egy kétszámos dvd-t. Hagynak időt a zenéik megérésére, nem kapkodják el a felvételeiket. Az SP instrumentális zenét játszik. Ének nélkülit. El is gondolkodtam koncert közben, hogy van valami átok a magyar, instrumentális progrock zenekarokon, mert az SP, amiképpen a Solaris, fényévenként ad ki lemezt és kábé ugyanolyan sűrűn koncertezik. A csuda vigye el...

És akkor most kell jönnie az érdemi résznek, amikor nem a háttérről, hanem a zenéről írok. De a zenéről írni nagyjából lehetetlen. Ami kiindulási pontot adhat: ez valójában életmű koncert volt. Mert a zenekar összetétele nem volt állandó a színpadon. A zenészek kronológikusan mentek végig az évek során megjelent albumok legjobb kompozícióin, és a színpadon állók személye mindig megfelelt az adott albumon zenélő muzsikusokénak. Merthogy mindenki meg lett hívva, aki valamikor is játszott a Special Providence-ben.

Kivéve, aki nem. Mert bár Markó Ádám egy interjúban mintegy mellékesen, név nélkül megemlítette, hogy volt egy szerencsétlen tagcseréjük is, rövid, átmeneti állapotban, de tény, ami való: Alek Darson nem volt a színpadon. (Aki egyébként, most hallgatom, nem játszik rosszféle muzsikát.)

Aki viszont igen:

Kaltenecker Zsolt, Cséry Zoltán – billentyűk

Fehérvári Attila, Bata István – bass

Kertész Márton – gitár

Markó Ádám – dobok

1. rész: Space Café (2007), Labyrinth (2008.), Something Special (2010–koncertfelvétel)

A SP zenéje az idő teltével változott. Az első lemez erőteljesen jazz-es hangulatú volt. 

Eszembe is jutott, hogy tulajdonképpen olyasféle muzsika ez, mint amikor a nyolcvanas években összeálltak az akkori nagynevű jazzisták (Dés László, Másik János, Tóth Tamás, Szende Gábor) és rockisták (Lerch István, Karácsony János, Solti János, Tátrai Tibor) és alakítottak egy alkalmi formációt, Supergroup néven (mondjuk sokat nem gondolkodtak, hogyan hívják az együttest :) ).

Na, jó, jazzrockos. Fúvósok nélkül. (Társam szóvá is tette, hogy neki jobban tetszett volna, ha nem szintivel csalnak elő fúvós hangokat, hanem élő zenészekkel.) Az első rész zenészei Markó Ádám, Kertész Márton, Bata István és Cséry Zoltán voltak. 

Az én ízlésemnek ez a muzsika felelt meg leginkább. A finomságai, a játékossága és az összetettsége miatt. Külön élmény volt a dobos és a billentyűs össze-összenézős, nevetős összjátéka. Szemmel láthatón szerettek egymással muzsikálni. S azt meg olyan kis jó volt nézni. Is. Hallgatni meg még inkább.

Második rész: Soul Alert (2012)

A basszusgitárnál Bata Jánost Fehérvári Attila váltotta. A többiek maradtak. Ez a felállás rögzítette a 2011-es Soul Alert című albumot. A muzsika valamelyest keményedett, Fehérvári egészen más stílusban basszerozik mint ahogy Bata, de az SP zenéjének mindkettő nagyon jól áll. Tény, hogy Fehérvári kommunikatívabb a közönséggel, nagyobb showman. A játéka feszesebb, ritmusosabb, míg Bata dallamosabb, bonyolultabb. Kinek a pap... Az összhatásban mindkettő teljesen rendben volt.

Itt tudatosodott bennem, hogy nagy eséllyel életem legjobb öt koncertje közül a hatodik-hetediken vagyok. (Egyszer át kellene gondolnom, melyek is voltak ezek!) Onnan tudom, hogy ilyenkor elkezd megszűnni a külvilág, a muzsika teljesen átjár, magába fogad, átölel, ringat, felemel, elsodor. Megtörtént. Nem itt kezdődött: itt tudatosodott. 

Harmadik rész: Essence of Change (2015), Will (2017)

A Cséry Zoltán ment, Kaltenecker Zsolt jött. Aki egyébként talán a legismertebb tagja a zenekarnak. A jazzvilágban ismert. A magam részéről még nem hallottam őt játszani. A helyzet az, hogy pénteken sem annyira... Vagy rossz helyen álltunk, vagy a szintetizátora hangosításával volt baj. Amíg Cséry minden leütése tisztán szólt, addig Kalteneckert inkább csak láttam játszani. S mert emiatt jobban figyeltem, az tűnt még fel, hogy Cséryhez képest mennyit ült tétlenül a klaviatúrája mögött. Ennek minden bizonnyal a kompozíciók az oka. 

A muzsika ebben az etapban teljesen elveszítette a jazzes beütéseit. Kis túlzással Dream Theatert hallgattam. Annak minden pozitívumával és negatívumával. Mert elképesztő  technikai tudás volt a számok mögött, hihetetlen energia dőlt a színpadról, de semmi játékosság és főleg semmi érzelem nem volt ezekben az alkotásokban. A viszonyom olyasféle volt ahhoz, mint Petőfinek a Kárpátokhoz: „csodállak, ámde nem szeretlek”. 

Az önfeledt repülésből földre szálltam, s csak ámultam. Azt egész végig nem értettem, a dobos, zenekarvezető Markó Ádám a hogy a viharba bírja energiával amit a dobok mögött művel? Csuda izgalmas volt hallgatni és főleg nézni, amit művelt. Bámulatos precizitás, erő áradt belőle. Ráadásul mindvégig mosolyogva játszott. Le a kalappal! 

Színpad, hang, technika

Nem volt hiányom miatta, de a látványt egyáltalán nem tolta túl az SP. Olyannyira nem, hogy a zenészek jóformán egész végig csak háttér-megvilágítást kaptak. Cserébe igen sűrűn akadt reflektor, ami a közönség felé világított. A kedvemet elvenni nem tudta egyik sem, de igazából nem örültem neki. Igazából csak a búcsúzásnál, a zenészek meghajlásánál kapcsoltam, hogy még mindig nem látom őket rendesen. A kényes feladatra való megfelelő ember csak akkor kapcsolta fel a teljes világosságot a színpad felett, amikor a technikusok nekifogtak szétszedni a rendszert. Vagyis nem a lehetőség hiánya miatt borultak sötétbe, kékbe és pirosba a muzsikusok. 

Bár nem apróság, de ha Kaltenecker billentyűjétől eltekintek, a hangzással sem volt az égvilágon semmi baj. Ha Cséry hangszere nem szól olyan határozottan, tán fel sem tűnik, hogy Kalteneckeré elveszett.

A koncerten elhangzott kompozíciók listáját lefotóztam. A gitáros előtt álltunk, neki ragasztották a földre. Vagy ragasztotta ki magának. Jókor kaptam le: nem sokkal a kattintás után odament egy fickó, feltépte a földről, összehajtogatta és elégedetten zsebre vágta.