Őszintén szólva meglep, hogy a villamoson ülve műanyag flakonból boroskólát kortyolgató magyar fiatalokat hallok a Blood Red Shoes közelgő koncertről beszélgetni, aztán később a helyszínen is többeket megszólalni mással nehezen összekeverhető anyanyelvemen, miközben általában azt tapasztalom, hogy az angol garázsrock-duót viszonylag kevesen ismerik körülöttem. Meg ugye hétköznap is van, késő éjszaka, és a belépő sem olcsó (bár nem is megfizethetetlen), de a lényeg az, hogy nem kizárólag a gazdag cserediákok és a tehetős koncertturisták töltik meg a hajó gyomrát.
Szokás emlegetni a zenekarral kapcsolatban olyan elődöket, mint a Sonic Youth, a Pixies, a Fugazi, a Nirvana és a Queens of The Stone Age, vagy esetleg a Yeah Yeah Yeahs, de a Blood Red Shoes már csak annyiban is különbözik bármelyiküktől, hogy kevesebb, konkrétan két taggal, dob-gitár felállásban próbál átütő erejű és slágeres zenét csinálni, úgy tűnik, sikerrel. És a fentiekkel ellentétben nem amerikai, hanem brit. Szóval rögtön két tulajdonság, ami alapján elkülöníthetjük, ha nem akarunk feltétlenül szakmai érveket felsorakoztatni amellett, hogy miért nem tekinthető a felsoroltak epigonjának.
A zenekar névadását amúgy egy Fred Astaire- és Ginger Rogers-féle musical forgatásának háttértörténete ihlette: a sztori szerint Ginger addig gyakorolta a táncmozdulatokat, amíg az eredetileg fehér színű cipőjét vörösre nem festették vérző lábai. Amúgy fiatal formációról van szó, az énekes-gitáros Laura-Mary Carter és az énekes-dobos Steven Ansell mindössze tíz éve alapította. Aztán négy évvel később elkezdték ontani magukból az albumokat, méghozzá kétéves rendszerességgel, ebből kiszámolható, hogy hol tartanak most.
Idén érkeztek el tehát a negyedik, egészen frissen megjelent nagylemezhez, és most járnak először Magyarországon, így éppen tanúi lehetünk egy lemezbemutató koncertnek. Ami viszont nem nélkülözheti az olyan régebbi nóták prezentálását sem, mint a I Wish I Was Someone Better vagy a Say Something Say Anything – élőben legalább olyan jól szónak, mint hanghordozókon. Aztán szerencsére az új dalok (An Animal, hogy csak egyet említsek, amellyel a hajó is reklámozta a koncertet) sem okoznak csalódást.
Cím nélküli albumok esetében (mert a vadonatúj korong ilyen) szokás azt mondani, hogy egy zenekar újradefiniálta magát. Valószínűleg itt is ez történhetett, mert a 2008-ban erősen debütáló lemez, a Box of Secrets óta azért előfordult némi önismétlés, az új album azonban visszahozza a régi frissességet. Úgy tűnik, a duót inspirálta a Berlinben töltött néhány hónap, a világtól való elvonulás és a egyszerű, háttércsapat „felügyelete” nélküli munka. Most tehát a szigetországból a kontinensre visszatérve és errefelé turnézva lehet mutogatni az anyagot.
A duó zenéjéből, az egymást kiegészítő férfi és női énekhangból, az izgalmas riffekből és a brutális, mégis laza dobolásból áradó energia szerencsésen találkozik a rajongótábor magjának lelkesedésével, sőt amikor Laura-Mary kilép a színpad szélére gitározni, a simogató kezek által a fizikai kontaktus is létrejön. Amúgy mintha Ansell kommunikálna többet a közönséggel, a dalokat is inkább ő konferálja fel a dobok mögül. A két zenész a legvégén, a ráadás utolsó számában hangszert cserél, hogy aztán a minimális eszköztárból a maximumot kihozva láthatóan elégedetten távozzon.
Szólj hozzá!