Üres az utca, üres a tér,
Felkavarja a hamut a szél
És ha már ott voltak, a tavaly augusztus 30-ai 30 éves jubileumi koncert után (bizony, ki hinné, már ennyi idős a zenekar, de hát a tagok tizenévesen alapítottak bandát, haverok Szigetszentmiklóson, megbeszélték, ki milyen hangszeren játsszon, oszt nosza) ismét úgy gondolták, csavarnak egyet a dolgon.
Ahogy a PUF-ra ez mindig is jellemző volt.
Voltam olyan koncertjükön (1994-ben, bizony, nem ma volt) a Fekete Lyukban (vagy akkor már III/3 Klub volt a neve?), amikor egy kalapból a közönség húzhatta ki a következő számot, meg olyanon a Budapest Sportcsarnokban kb. fél évvel azelőtt, ahol kicsit maguk is meg voltak illetődve, meg sok egyében 1988-tól, amikor először láttam őket a Ráday klubban, ahová épp nem miattuk, hanem a Fuck Off System miatt mentem, de ahol egyből felkeltették az érdeklődésemet. Pár koncert után össze is haverkodtunk, és nem kicsit büszke is vagyok arra, hogy még 1989-ben vagy 1990-ben én voltam az első zenekaron kívüli, akinek megmutatták a Nehéz idők című számukat.
Mi kell hozzá, hogy megtanuljam?
Mi kell hozzá, hogy meg ne unjam?
Szóval ezúttal az volt a közönségnek szánt kedveskedés/meglepetés, hogy az első három számot (Ha jön az álom, Leteszlek, Az idegen) akusztikusan (kivéve a basszusgitárt persze) játszotta a zenekar, majd Lecsó maradt még egy számra (Másnap) egy szál gitárral, míg a többiek átszereltek elektromosra, aztán a szokványos módon folytatódott a koncert az általában a végére hagyott, közönségénekeltetős-üvöltetős Mi kell hozzá még?-gel (persze a közönség minden számukat énekli általában).
Majd jöttek sorban a legutolsó lemez (az is van már vagy 7 éves, meglehetősen jól sikerült az eggyel korábbi, kicsit gyengébb után, amelyet hallva sokan temették már az együttest, szerencsére Maróti Dani, aki jó pár év leállás után visszahozta őket egy november 7-ei – mikor máskor? aki Partizán című dalt ír? – PeCsa-koncerten, kitartott mellettük) dalai meg a tizen- és huszonéves dalok váltakozva, jó érzékkel válogatva a termésből. Ahogy Lecsó váltogatta a gitárjait, akusztikust és elektromosokat, nekem az tűnt fel, hogy még mindig az ezeréves piros Les Paul-utánzatnak van a legférfiasabb, legkarcosabb hangja.
Szervezetemben a szer vezet engem,
És megfeszít, mint a rugó
Valamikor jó 10 éve volt pár olyan koncert, az első talán a Gödörben, ahol a zenekar saját számait neves külföldi zenekarok ismert számaival ötvözve adta elő egy teljes koncerten át, hiába, Lecsónak mindig voltak ötletei (azóta eléggé divattá vált ez, lásd például Szaszáék Zorallja, ahol gyerekkorunk magyar zenéit ötvözték külföldi rockslágerekkel, vagy Bérczesi Robi és rendkívül csini – bár énekben olykor némi kívánnivalót maga után hagyó – lánytriója, a Panírozott Barikák (vagy Barikád? ez mindig zavarba hoz), amely inkább alter vonalon vezette elő ugyanezt), mára az egyetlen, ami megmaradt, az a már az első demón is szereplő Ilyen egy férfi (ezek a srácok tényleg ilyen jó számokat írtak már tizenévesen...) és a Mano Negra King of the Bongo (bár többen biztosan a zenekar önálló pályára lépett tagja, Manu Chao Bongo Bong és Je ne t’aime plus című számából ismerik inkább a dallamot) dalának ötvözéséből mára megtartott változat, az eredeti számot kiegészítve pár férfias sorral, lásd fent. Majd jött A bál – amelyben a fiúk a lányokkal táncolnak reggelig –, a Gyilkos szerelem, és végül a régebben mindig a ráadásra hagyott Fiatal lányok (úgyis kiköveteli a közönség, anélkül nem mennek haza – közben rájöttek a fiúk, hogy a közönség valamit úgyis kikövetel, semmiképp nem mennek anélkül haza).
Ez a két deci körte a szívemen ül
Ezúttal sem volt ez másképp, úgyhogy a legutolsó album címadójával, a Legelővel jöttek vissza, majd a legelső demóról következett a Hajsza és az Utolsó év is, annyi cifrával, hogy a legeslegvégére azért csak beleszőtték a Partizán egy rövid szakaszát sokak nagy örömére.
Szóval a Pál Utcai Fiúk (meg a mára egy szem lány) kitettek magukért most is.
Persze a tökéletes koncerthez hiányzott a tisztességes hangosítás (a Park többnyire úgy szól, mint egy bilibe zárt Szokol rádió, és a hangerő is gyalázatosan halk, nemcsak most, általában), meg – többek közt pont a gyalázatosan kis hangerő miatt – elég zavaró volt, hogy pár idióta végigpofázta a koncertet (némelyik végig háttal állva a színpadnak – az ilyen minek megy koncertre, a belépő árából simán berúghatna a dumapartnereivel valami belvárosi kocsmában, és legalább azokat sem zavarná, akiket a koncert érdekel), még másik néhány, aki a színpadnak háttal állva 2000 képet készített a haveri körről (a koncert nekik is csak zavaró tényező lehetett), mit sem törődve azzal, hogy kb. 3 másodperenként vakítja el azokat, akik nézni szeretnék a koncertet – hiába, a magyar társadalom nem nőtt még fel az okostelefonok és digitális zsebfényképezőgépek használatához, bizonyos IQ alattiaknak ezeket nem lenne szabad eladni...).
Mi lesz, ha látom, mi lesz, ha nem?
Egy rohadt világból nem kell nekem.
A végére már csak egy apró incidens maradt, amikor a koncert után voltam bátor szólni a pultos lánynak, hogy – basszeros druszámmal a Colorstarból – nem kérünk a sörhabból visszamaradt, szénsavmentes sörüledékből, amit rá akart tölteni a – leendő – sörünkre, tessék friss sört csapolni, mire ő felháborodott, hogy mit akarunk 400 Ft-ért (sört, mi mást, nem szemetet), bár ha jól tudom, a 22.00–23.00 közötti reklámár mellett nincs ott megjegyzésként, hogy ezért mindenféléből összeöntözött vacakot mérnek sör helyett (a másik kedvencem, amikor azon kapják fel a vizet, ha az ember szól, hogy az 5 – vagy a Parkban 6 – deci sör áráért nem 3–4 deci sört meg 2 deci habot kér, hanem 5 – a Parkban 6 – deci sört). Viszont arról, hogy ki lehet-e mérni a leülepedett sörhabot sörként, szintén érdekelne néhány hatóság (ÁNTSZ, Fogyasztóvédelem) véleménye. A sörösök véleményét ugyanis ismerem: ez hulladék, amit ki kell önteni. A várbeli sörfesztiválon mondták profi sörmesterek, mert rákérdeztem.
FOTÓK: Dávid Zsolt
Szólj hozzá!