Ha emlékeztek, nyáron már beszámoltunk egy Lajkó-lemezbemutatóról. Akkor fanyalogtunk, hogy nem való ez az egész egy szabadtéri szórakozóhelyre, kocsmazajjal meg mindennel. Most végre méltó helyről érkezett a tudósítás...
A koncert alapja a 2013-ban megjelent Mező című citerás lemeze volt, mely két hónapig vezette a World Music Chart listáját. A színpad dísztelen, csak némi színes játék a fényekkel, az is inkább csak a rend kedvéért, aláfestésnek. Nincsenek sallangok, minden a zenéről szól, melyet Lajkó három zenésztársával varázsol elő a hangszerekből. Keze a citerán, és a hangszer hol sír, hol nevet, néha tombol, aztán ellágyul.
Mondják, ezzel a technikával nemigen citerázik más. A közönség kissé megilletődöttnek tűnik, Lajkó ugyanis nem ünnepelteti magát két szám között. Jó, egy kis taps legyen, inkább csak azért mert így szokás, aztán már hangol is, és a publikum megadóan engedelmeskedik, nem akarná megzavarni semmiben. Amikor aztán előveszi a hegedűt és minden átmenet nélkül, észveszejtően energikusan, elképesztő technikával játszani kezd, a hallgatóságnak még a lélegzete is elakad. Hirtelen érthetővé válik, miért emlegetnek Belzebubokat vele kapcsolatban. Emberi lény nem játszhat így, csak az, aki az ördöggel cimborál.
Éljenzik, tapsolják, ünnepelnék, de ő már a következő „nótára” koncentrál. Néha fütyörészik is, néha szavakat mond, de azt is inkább mintha csak úgy magának tenné. Amikor egészen halkan játszik olyan pisszenéstelen csend van a hangversenyteremben, hogy azt hihetnénk itt most inkább megfullad az, akinek köhintenie kéne, mintsem bezavarna az előadásba. Így megy ez közel másfél órán át, szünet nélkül. Amikor vége, meghajol a közönség előtt, és már megy is ki. Azért valahogy három ráadást és egy kis mosolyt sikerül kicsikarni belőle.
Mit mondhatnánk Lajkóról ezután a koncert után? Hogy ő az ördög hegedűse és Lucifer citerása? Nem. Ő Lajkó Félix.
Következő koncertjét a csatolt adatlapon találhatjátok.
Szólj hozzá!