Ehhez képest szinte pillanatok alatt bejutottunk, igaz, azonnal meg is állhattunk, mert előrébb nem nagyon jutottunk – így jár az, aki nem érkezik időben. Ki szoktuk emelni, hogy nem kritikákat írunk a koncertekről, hanem személyes beszámolókat: ez az este is bizonyságul szolgált arra, hogy ugyan egy eseményen vagyunk, de azt teljesen különböző módon éljük meg... A küzdőtéri tömeg egy egészen más koncerten volt, mint mi, akik egészen hátul, leginkább az üdvözítően sűrűn elhelyezett kivetítőkön néztük a színpadot és hallgattuk a tömeg őrjöngését. Ebben a távolságban már nem hat annyira a közös élmény kellemes pszichózisa, így mindenki elmerülhetett a maga Quimby-univerzumába.
Az elején még azon dünnyögtem, hogy mégis csak több visszatérő koncert kellett volna, hogy mindenki kaphasson egy-egy darabot a közeli élményből, de menet közben visszatértem az eredeti álláspontomhoz: ez így volt méltó a több mint 30 évtizede koncertező zenekar hosszú szünet utáni első fellépéséhez.
Hogy ott folytatták-e, ahol abbahagyták, mint azt több helyen is olvastuk a koncert után, igazából nem tudjuk eldönteni. Szerintünk lehetetlen ugyanazt a fonalat felvenni, hiszen nem csak a covid szaggatta meg a szövetet, hanem a frontember átmeneti kiszállása is (az okokat már mindenki ismeri, nem szedjük elő újra). Mint ahogy azzal kapcsolatban is csak találgathatunk, hogy Líviusz azért kapott-e nagyobb szerepet a frontvonalban, hogy Tibit tehermentesítse, vagy ez egy másfajta koncepció, ami arra irányul, hogy ne egy ember határozza meg a zenekar létét. Valójában tök mindegy, illetve nekünk az, nekik nyilván nem: bár a próbák alatt, előtt, után rengeteg alkalom volt az összeszokásra, az élesben történő zenélés nyilván nem kis kihívást, némi aggodalmat – de mindennek ellentételezéseként hatalmas örömöt is jelenthetett a zenekari tagok számára, akik közül Balanyi Szilárd közvetítette ezt leginkább a teljes képernyőt betöltő, letörölhetetlen mosolyával.
A kivetítőkön egy kicsivel több árkot láttunk az arcokon, kicsivel komolyabbak lettek a tekintetek, így van ez, amikor egy ismerőst évekig tartó szünet után pillantasz meg... Nyilván mi sem lettünk fiatalabbak. A zenekar nagyon készült erre a fellépésre, hiszen nem kis tétje volt a dolognak: hosszú kihagyás után ez volt a tesztje annak, hogy a Quimby közönsége mennyire maradt meg a zenekara mellett. Jelentem, a teszt mindenki számára tökéletes eredményt hozott. A fiúk láthatóan meghatódtak a hatalamas tömegtől, és ha ők nem is ugyanott folytatták, de a lelkes közönség pont ugyanúgy vette az akadályt, mint bármelyik nagykoncertjükön. Az van, hogy a Quimbyt nem lehet elfelejteni vagy kiszeretni belőle. És ezt úgy mondom, hogy harminc éve is ott voltam a korai fellépéseiken a csillaghegyi Banán klubban...
A zene ugyanúgy sodort, a lejátszási lista tökéletes volt, szerintem mindenki megkapta magának azt a kis ajándékot, amit egy-egy dal rejt: a Cuba Lunaticának kábé úgy örültem, mint majom a farkának, emlékszem, volt olyan, kissé gondterhelt estém, amikor úgy 15x hallgattam meg egymás után, ne kérdezd, miért, akkor ez volt a seduxen a bajban. Mellettem egy középkorú pár egész végig, egymást átölelve billegett csukott szemmel – nekik is megvolt a maguk Quimby-emléke, mint ahogy a csivitelve szelfiző lánycsapatnak meg a címeres tahónak is, aki úgy vágott át a tömegen, hogy A pontban előretolta a mellkasát és nagy léptekkel húzott egy egyenes a B pontig, és bazira nem érdekelte, hogy beleesik-e valaki a tervezett útvonalba.
Hihetetlen hálás vagyok a Parknak a remek hangosításért – leghátul is tökéletesen jött minden hang, a zenekar meg hálás lehet Vastinak (Vastag Gábor), aki remek szólókkal turbózta fel az élményt. Tartsák meg! :) Kicsit féltem, hogy lesz sok sajnálkozási meg bocsi, effélék, de annyira megtalálták az arányokat, hogy miközben nem tettek úgy, mintha mi sem történt volna, egy-egy finom utaláson kívül nem húzták bele a zenébe az időszakot, amit remélhetőleg a hátuk mögött hagytak. Egy tökéletes, teljes értékű koncert volt, kompromisszumok és felmentéskérés nélkül – nagy-nagy szeretettel körbeölelve. Isten hozott, Tibi.
A jövőjükkel kapcsolatban annyi tudható, hogy a nagy szünet előtthöz képest kevesebb koncertet fognak vállalni, még zenélnek a Rocktober Festen Miskolcon, aztán a zenekar az idén már nem koncertezik, az viszont tuti, hogy a jubileumi Fishingen ott lesznek.
A minden eddiginél sikeresebb szezonját tehát a Budapest Park a Quimby telt házas visszatérésével zárta, de az évnek még koránt sincs vége. November elején jelenik meg a Park elmúlt 10 évét bemutató képes kötet Backstage címmel, a Libri Kiadó gondozásában. A Sajó Dávid által jegyzett könyvben a stábtagok, zeneipari szakemberek és természetesen a Parkban fellépő előadók, zenekarok szemén keresztül követhetjük végig a szórakozóhely nem mindennapi történetét. És ha mindez nem lenne elég, akkor tovább emelik a tétet: a tavalyi nagy sikerre való tekintettel decembertől újból várják a korcsolyázni vágyókat a “téli Parkba”, vagyis a Jégvilágba, ahol a tőlük megszokott innovatív hozzáállásnak köszönhetően az előző évnél is felszereltebb és hangulatosabb téli mesebirodalomba invitálják a látogatókat.
Szóval, köszi, Quimby, viszlát, Budapest Park!
Quimby, Kiss Tibi, Budapest Park
Szólj hozzá!