Megmondom őszintén, nekem a Legnagyobb hős volt az egyik kedvenc dalom a mezőnyben, így simán el tudtam volna képzelni őket Dániába menet büszkén integetni a reptéren. Sajnos a sors – vagy valaki más – keze nagyon megkavarta a végeredményt, de ne felejtsük el azt a tényt, miszerint nem feltétlenül a nyertes jön ki legpozitívabban a hasonló témájú megmérettetéseken…
A Kuplungot meg azért kedvelem, mert központi helyen van, egyszerű, ámde keratív felszereltséggel ellátott, és programok tekintetében a változatosság a legfőbb szempont. A szép, tágas belső teremben még mindig érződik a nyersfa illata, ami a bútorzatból árad. A színpad se mondható kicsinek, és gondoltak a táncos lábú bulizókra is, hiszen a világot jelentő deszkák előtt pont elég hely van az alkalmi testmozgásra. Tulajdonképpen csillagos ötösre értékelném a helyet, ha nem lenne ott az az egyetlen apró, ámde annál bosszantóbb hiba, ami alapján úgy érzem, a szervezők komoly időzavarban szenvednek. Értem ezalatt a több helyszínen is kritikus pontként jellemezhető koncertkezdési mizériát. Nem először forgolódok már eme remek helyen, de eddigi pályafutásom alatt még soha nem sikerült az előzetesen meghirdetett időpontokat tartani. Persze néhány perc várakozással könnyedén kibékülne az ember lánya, de amikor alsóhangon minimum egy órát csúszunk, az már egy kissé lehangoló tud lenni. Nem kenyerem a kritika, jobban esik a dicséret, de ami igaz, az való. Ha erre egy kicsit jobban figyelnének, szerintem a Kuplung az egyik legkapósabb szórakozóhely lehetne fővárosi viszonylatban.
No, de akkor térjünk rá a lényegre. Az előzenekarként megjelölt Nemulass-ról vajmi keveset tudtam – mondjuk inkább, hogy semmit -, de érdeklődéssel vártam. A csodát. Na, az nem jött, viszont egy újabb zenei kavalkádos műsorral gazdagodtam. A szegedi illetőségű csapat 2007 óta bontogatja szárnyait, és próbál valami teljesen új és meglepő színt vinni az amúgy is széles zenei palettára. Azt kell mondanom, ez a terv sikerült. Még barátkozom a „műfajjal” vagy mivel, de azt nem állítanám, hogy rossz. Inkább azt, hogy szokatlan. A népzenei motívumokkal fűszerezett, pop és rock betétekkel tarkított, időnként metál- és punkalapokat is belegyúró meghatározhatatlan valami, végeredményben egy igazi bulizós zenévé válik, amelyben, a klarinét miatt, időnként még a klezmert is belehallottam a dalokba. Kicsit bolondos, kicsit meghökkentő, de mindenképpen szórakoztató!
A HoneyBeast zenekar igazából 2005-ben alakult – akkor még más néven más tagokkal -, de végleges formájában 2011-től működik igazán. Nekem már a kezdetek óta kedvencem, az első igazi nagy sikert arató Portugál című daluk hosszú ideig szerepelt a mobilom lejátszási listájában, és a mai napig vígan éneklem, ha meghallom a rádióban. Ezt hívom intelligens popzenének, már ha van ilyen. De mostantól mindenképpen lesz. :)
Dallamos, fülbemászó, könnyen megszerethető és megjegyezhető, ugyanakkor gyönyörű szófordulatokkal megáldott, az egyszerűségre törekvő szövegvilág, a mindennapok történéseinek figyelembevételével. A színpadon tökéletes egységet alkotó csapat pillanatok alatt fergeteges hangulatot képes létrehozni, az énekesnő, Zsófi pedig olyan, mint egy ketrecből kiszabadult oroszlán. Néha picit félelmetes – valószínűleg ezért nem mert senki az első sorba állni –, máskor inkább humoros, de az biztos, hogy kétségtelenül színpadra termett! Együtt él minden dallal, a koncert első pillanatától kezdve a végső meghajlásig folyamatos figyelmet követel. Egyetlen másodpercre sem hagy kizökkenni. Visz magával a lendülete, és észre sem veszed, hogy a koncert már egy órája zajlik. Tulajdonképpen csak akkor eszmélsz fel a kábulatból, amikor sokadszorra köszönnek el a közönségtől. És azt is stílusosan teszik.
Nekem nincs kétségem afelől, hogy a HoneyBeast előtt szép karrier áll. Az ország nagyobbik fele már megjegyezte a nevét, a többieknek pedig csak azt tudom tanácsolni, ha a csapat a közelükben turnézik, mindenképpen nézzék meg őket! Illetve ne csak nézzék, hallgassák is! A többi már jön magától.
Szólj hozzá!