A MÜPA kényesen ügyel a minőségi szórakoztatásra, ezzel együtt az utóbbi időben a műfaji sokszínűség is egyre inkább előtérbe kerül. Annak idején, mikor a szigorúan magyar tehetségekből és a hozzájuk csatlakozó kreatív szakemberekből álló újcirkuszi társulat megjelent a MÜPA színpadán, magam se voltam biztos abban, hogy jó helyen vannak. Aztán a folyamatos telt házas esték bebizonyították, itthon is van fizetőképes kereslet erre a műfajra. Én is hamar rákaptam, és többször is látnom kellett őket ahhoz, hogy minden kis részletet megfigyelhessek.
Az akkori előadás, a Cirkusz az éjszakában még egyfelvonásos, minden sallangtól mentes, tökéletesen élvezhető volt. A meztelen bohóc ezzel szemben kb. kétszer egyórás időtartamú, közte a MÜPA műsorainál már megszokott negyedórányi frissítő szünettel, ami szemmel láthatóan nem csak nekem volt váratlan. A főszereplő bohóc – aki a szórakoztatáson kívül időnként saját bánatát is megosztja velünk – végig fontos része a produkciónak. Talán néha túlságosan is az. A hirtelen hangulatváltozásokon áteső karaktert tökéletesen hozó Egyed Brigittának nem volt könnyű dolga. Nem gondolom, hogy neki róható fel, hogy kavics került a gépezetbe, de voltak olyan pillanatok, amikor nem tudtam eldönteni, hogy az előadott monológ még belefér-e a szórakoztató kategóriába, vagy inkább már ripacskodásba csap át. Mindenesetre engem sikerült kizökkenteni az artista avagy táncos produkciók látványától körülöttem kialakuló rózsaszín ködös állapotból, ami nem volt jó érzés.
A díszlet ezúttal lényegesen monumentálisabbra sikerült, amibe nem tudok és nem is szeretnék belekötni. Profi kezek munkája – és valóban látványos. Akárcsak a jelmezek és a smink. Egyedi, jól átgondolt, ízléses, de mégis vonzza a tekintetet. Ami valószínűleg minden nézőben azonnal megragadt, az a bizonyos vörös színekben pompázó óriási ruhafüggöny, ami az egyik artista produkció szerves része, és tényleg tátott szájjal bámul az ember, mikor megjelenik a színpadon. Ezért a pillanatért külön gratulálok az ötletadóknak és a kivitelezőknek egyaránt!
Az artista csapat nagyjából változatlan felállásban működik, bár új elemként megjelentek a gumiasztalosok és egy zsonglőr is, akik egyébként roppant szórakoztatóak. A különböző mutatványok ismét gyönyörűen kidolgozott formában jelennek meg a színpadon, amelynek hatására a nézőben kétféle érzés váltogatja egymást. Egyrészt vannak olyan pillanatok, amikor úgy gondoljuk, az a bizonyos produkció annyira könnyed, hogy mi magunk is bármikor előadhatnánk. (Persze, később már nem tűnik olyan egyszerűnek.) A másik percben viszont már a saját szemünknek sem hiszünk, olyan felfoghatatlan dolgoknak vagyunk tanúi. A profizmus és a rengeteg gyakorlás nem kérdéses, és személy szerint engem nagy örömmel tölt el, hogy ennyi ifjú tehetség kap bemutatkozási lehetőséget.
A táncos csapatot lassan már régi ismerősként üdvözlöm, hisz a tagok együtt és külön-külön, több műsorban is felbukkannak. A Meztelen bohócban nyújtott teljesítményükre sem lehet panasz. Részükről mindent megtesznek azért, hogy a kidolgozott koreográfia élőben is hatásos legyen. A leginkább kortárstánc elemekből összeálló jeleneteknél a művészek nem csak a testrészeik koordinálására figyelnek, itt az arcjátéknak is komoly szerepe van. A táncbetétek egyáltalán nem vágják szét a műsort, tökéletesen illeszkednek a koncepcióba.
Az előadásnak ezúttal is fontos része a zene, amely ismét Sárik Péter munkáját dicséri. A jazz körökben igen népszerű zongoraművész saját szerzeményeivel gazdagította a műsort, és válik ő maga is szereplőjévé az által, hogy néhány jelenetben egy szál zongorával, élőben kíséri a művészeket. Ez a felállás nálam már az előző produkcióban is bevált, ezért egyetlen percig sem bántam, hogy újra láthattam és hallhattam. A kellemes dallamokhoz időnként ének is társul, amit Czigány Juditnak köszönhetünk.
Összességében valóban színvonalas előadást kaptunk, ahol látható a fejlődés és az igyekezet. Azonban a „kevesebb néha több” elv ezúttal megfontolandó téma lehet…
Szólj hozzá!