A kérdésnek van létjogosultsága, hiszen az 1969-ben alakult csapat az évek során folyamatos tagcserével tartotta életben magát. Az alapítótagok közül mindössze két ember maradt a zenekarban, Maurice White és Verdine White, illetve a turnéhoz csatlakozott Al McKay, az örökifjú gitáros, zeneszerző és producer, aki ennek a mostani formációnak létrehozója is egyben.
Meg kell jegyeznem, elég baljósan indult a dolog, mivel az eredetileg tavaly novemberre meghirdetett, majd lemondott fellépésről a hét elején még úgy tűnt, most is kudarcba fullad. Aztán csütörtökön jött a hír a szervezőktől, miszerint a technikai probléma elhárult, így minden készen áll a fellépők és a nézőközönség fogadására. Ha az ember a technikai probléma indokot olvassa egy meghiúsult előadás kapcsán, azonnal gyanakodni kezd, hogy a hiba valószínűleg az eladott jegyek számában keresendő. Pontos információnk nincs minderről, de az egyből feltűnt, hogy az egyébként több ezer fős tömeg befogadására képes Syma Csarnokot gyakorlatilag elfelezték, de még így sem sikerült csordultig megtölteni érdeklődőkkel. Ettől függetlenül a magyar közönség ismét jelesre vizsgázott, hiszen az első látásra szerény tömeg olyan hihetetlen hangulatot varázsolt, amin valószínűleg még a színpadon tevékenykedő művészek is meglepődtek!
Maga a koncert egy hamisítatlan funky-, jazz-, soul-, disco-, bluesbuli volt, jó érzékkel egybegyúrva a különböző stílusokat. Minden szám ugyanolyan jó minőségben szólt, mintha lemezről hallgatnánk. (Még akkor is, ha eredetileg az albumokon más énekesek hangja hallható.) Gyakorlatilag a korai daloktól kezdve a világslágerekig mindent megkaptunk, ami erre a formációra jellemző. A három énekes fiatalember mozgása pedig visszarepített minket a hetvenes évek funky korszakának koreográfiái közé. Ami nekem rendkívül tetszett, az az őszinte zeneszeretet, ami áradt a színpadot uraló művészekről, és persze azonnal magával rántotta a közönséget is. Mint írtam, a rajongói bázis az elejétől fogva töretlenül énekelte az elhangzó dalokat (nem csak a slágereket), ha kellett csápoltak, ha kellett sikítoztak, így a csapatnak nem okozott különösebb gondot a táncra buzdítás sem. Ha már világslágerek, be kell vallanom, nekem két nagy kedvencem van, amire a mai napig is bármikor képes vagyok egy jót bulizni. Az egyik a Fantasy, ami inkább az érzelmes vonalat képviseli, a másik a September, amit egyébként a mi magyar büszkeségünk, a The Carbonfools zenekar is előszeretettel használ, hisz ez a szám már hagyományosan a Carbon-koncertek végét jelenti. Egy élmény volt mindezt élőben is meghallgatni!
Igazából ez egy olyan buli volt, amit nem kell túlragozni. Aki szereti ezt a stílust, az biztosan remekül szórakozott, és ez a lényeg! Mindenképpen visszavárjuk őket! Csak gyertek el ti is!
Szólj hozzá!