Mint ismeretes, Marie Fredriksson énekesnőnél 2002. szeptember 11-én agydaganatot diagnosztizáltak, és azonnal műteni kellett. Kemoterápiás kezelést kapott, és beszélni sem tudott, csupán szénnel rajzolgatott. Húsz emberből csupán egy, aki felépül ebből a kórból. Marienek sikerült, de a kedd esti koncerten sajnos a látottak ezt megcáfolták.
A színpadra is úgy kisérték fel, és egy székbe ültették, amit aztán nem hagyott el egészen a koncert végéig. Láthatóan csontsoványra fogyott, és minden mozdulat megerőltető volt számára. Hangja sokszor elcsuklott és a beszéd is nehézkesen ment neki. De tegyük félre most az egészségi állapotot, hisz a legjobb terápia a boldogság – és a szellősen teltházas Aréna minden bizonnyal adott egy jó adag boldogsághormont az énekesnőnek.
A koncertre menet azon gondolkodtam, hogy ki szereti a Roxette zenekart. Nincs ilyen ismerősöm, és marha kíváncsi voltam, hogy milyen korosztály lesz a nézőtéren. Én magam kettő dalt ismerek tőlük (gondoltam, én naiv, amíg vége nem lett a koncertnek). Soha nem figyeltem a zenekar munkásságát, és úgy voltam vele, hogy ha jól fogom magam érezni, akkor másnap törzsvásárlói kártyát kérek az Ikea-ban.
Az előzenekarról jó/rossz szokásomhoz híven lemaradtam, és akkor értem be, amikor lementek a színpadról. Bee Gees szólt a hangfalakból, és jobbnak láttam, ha kimegyek a folyosóra, mielőtt az agyamra mennek az ultrahangon éneklő Gib- fivérek. Zene halkul, színpad sötétül – és jönnek sorban a zenészek.
Marie Fredriksson egymaga nem tudott menni, így felkísérték a székéhez. Teljes döbbenet lett úrrá rajtam. Még úgy is, hogy Per Gessle (énekes, gitáros) fiatalabbnak nézett ki, mint a 90-es években. Azonnal a húrok közé csapnak, a Sleep In My Car slágerükkel kezdenek, amiben Marie hangja erőtlen és hamiskás. A közönség soraiban is tapintható a feszültség és a sokk. A színpadkép minimalista, mint egy barlangrajz. Szellős teltház, de mégis halk a közönség, mintha zavarba lenne mindenki.
The Big Love, Stars és a Spending My Time dalok után szóltak először a közönséghez, de túl nagy ováció nem jött válaszul. Érezhető volt, hogy minden tekintet az énekesnőre szegeződik, és mindenki próbálja értelmezni, mi történik. Én magam tényleg aggódtam, hogy kibírja a koncert végéig. Per Gessle fel-alá rohangál a színpadon, és láthatóan élvezi az egészet, mert több pengetőt dob be a közönségnek, mint ahány akkordot játszik egész este. Az egész hangszerelés nagyon jó, de erőtlenül szólnak a dalok. Marie a számok között vagy csendben van, vagy csak annyit mond, hogy Thank you. A Crash! Boom! Bang! kezdő hangjainál végre megmutatja magát a közönség hangereje,és együtt énekel mindenki.
A koncert előtt kint ücsörögtem az Aréna előtt, összesen egy darab Roxette-pólós fiút láttam. Igen fiút! Máskor, ha egy koncertre megyek, akkor minden harmadik ember az adott zenekar/énekes pólóját viseli. A dalokat viszont mindenki kívülről fújja, még azokat is, amelyek számomra teljesen ismeretlenek. A repertoár jól fel van építve, és mindig jókor jönnek a lassú, éneklős dalok. A színpadon egy vokalista lány segíti ki Mariet, ha hangja kicsit elcsúszik, ugyanis a magas hangoknál érezhető a gyengeség. A hangulat egyre jobb a színpadon is és lent a nézőtéren is, s amikor a gitáros elkezdi a Gyöngyhajú Lány szólómenetét játszani, akkor teljesen felrobban az Aréna.
Nem tudom, hogy örüljek vagy sem, mert szerintem kicsit kellemetlen, hogy egy Omega-dallam váltja ki a legnagyobb ovációt egy Roxette-koncerten. Mindenesetre nemes gesztus a részükről. A Dangerous és a Joyride a két utolsó dal, és Mariet lekísérik a színpadról. Láthatóan megerőltető neki minden lépés, és úgy gondolom, nem fognak visszajönni, de a Listen to your Heart nélkül nem hiszem, hogy befejeznek egy koncertet.
Jól sejtettem, mert a vissza után egyből ezzel kezdenek, és az Aréna egy emberként énekli. A Fidesz 90-es kampányához felhasznált dal valamiért nem lépte át a politikai küszöböt, és megmaradt Roxette-dalnak, szerencsére. Tényleg nagyon jó nóta, és a hideg futkos a hátamon.
Az utolsó dal a The Look, ami felteszi az estére a koronát, és örömmel konstatálom, hogy az elhangzott dalok közül csupán három volt, amit nem ismertem. Hihetetlen, milyen nosztalgikus érzés kapott el végig, mert nem hittem volna, hogy ennyi Roxette-dalra lassúztam a sulibulin az általánosban. Nehezen, de Marie is meghajol a közönségnek, és lemennek a színpadról.
Összességében egy kellemetlen felhangokat keltő koncert volt, de Marie Fredriksson előtt fejet hajtok, hogy végignyomott egy másfél órás koncertet. Az érzésem viszont kicsit nagyon baljós, mert úgy tűnik, ez a turné neki az utolsó – a végső búcsú a közönségtől. Egy lezárás, és sajnos nem a pályafutásnak, hanem az életnek... Szomorú, de ugyanakkor örömteli, hogy amíg jártányi ereje van, addig színpadon akar lenni. S bár soha nem követtem figyelemmel a Roxette pályafutását, a surranó pályán valahogy az évek mégis alatt eljutottak hozzám a dalaik.
Emlékezzünk a zenekarra inkább a 90-es évekből, mint e koncert után.
Roxette, Aréna, Marie Fredriksson
Szólj hozzá!