Igaz, két teljesen különböző helyzetben és valószínűleg kicsit más közönség előtt, de ez sem okozott különösebb problémát a fiúknak. A Sziget fesztes bulijukról csúnyán lemaradtam, így nem volt kérdés, hogy az Akváriumban ott a helyem. Már csak azért is, mert a banda ősszel azzal a hírrel sokkolta a rajongókat, hogy a jövőben inkább a dalkészítésre koncentrálnak, és nem kívánják koncertturnékra elpazarolni a drága időt. Szerintem ez a lehető legrosszabb döntés, amit egy élő zenét produkáló banda a működése során hozhat, de gyanítom, hogy erre maguk is rájönnek majd néhány hónap múlva.
Az estnek két vendégzenekara is volt. Magyar részről a We Are Rockstars melegítette be az akkor még kissé álmatag közönséget, ami nem volt egyszerű feladat, már csak azért sem, mert a NagyHall gyomra a fél kilences kezdéskor igencsak üresen kongott. Innen üzenem azoknak, akik csak jóval később érkeztek, hogy kár volt késni, ugyanis a kicsi, de annál lelkesebb tömegben egész jó hangulat kerekedett a koncert végére. Persze ehhez kellettek azok a jól ismert WAR-slágerek is, amiket a rádiókban folyamatosan hallunk. Aki szereti az igényes rockzenét, mindenképpen látogasson el valamelyik koncertjükre!
Kettes számú felvezetőként a Klaxons csapatával érkezett a szintén angol és megjegyezhetetlen nevű Fenech-Soler indie pop zenekar, amely valójában az alapító Daniel Fenech-Soler nevét viseli. Bevallom őszintén, nem sokat tudtam a bandáról, de kíváncsian vártam, mit produkálnak élőben. Meg kell mondanom, igencsak tetszetős programot pakoltak össze a fiúk. A stílus hasonló, az előadásmód is, de talán egkissé kevesebb az elektronikus hangzás, mint a Klaxons esetében. Az énekes kellőképpen energikus, és még hangilag is rendben, a dalszövegek nem túl mély értelműek, de nem is várjuk el, hogy az legyen. Tombolásra kiválóan alkalmas, úgyhogy szívesen látnám őket akár egyénileg is klubkörülmények között.
Mivel még ez idő tájt sem volt túl zsúfolt a NagyHall, így időközben sikerült befurakodnunk egészen az első sorig, ahol már csak a kordon tartott vissza minket a sztároktól. A Fenech-Soler bulija alatt kezdett el gyűlni a nép a hátunk mögött, és mire a Klaxons fiúk betoppantak, a hangulat már a tetőfokon volt.
A szokásos angyali hófehér szettben felvonuló ifjak kezdetben még kissé enerváltnak tűntek, de egy-két dal után rájöttek, hogy kis közönség előtt is lehet ugyanolyan élvezetes egy koncert, mint a már megszokott fesztiválos tömegek előtt. Ennek megfelelően maguk is átkapcsoltak élvezős üzemmódba, és innentől kezdve elszabadult a pokol. Nem tudom, hogy a hátrébb állók mit tapasztaltak az egészből, de velünk folyamatosan kommunikáltak a fiúk. A frontember, Jamie Reynolds folyamatosan pásztázta az első sort dalolászás közben, és ha meglátta, hogy valaki vele együtt énekli az adott slágert, annak időnként külön gitárszólót is nyomott. Ezúton is köszi! ;)
A gitáros Simon, aki igen szerényen eljátszogat a bal szélen, szintén figyelte a rajongókat, és mosollyal díjazta a tombolást. A billentyűs James pedig a jobb szélen stírölte a hölgyeket, így tökéletes volt a leosztás. Ami a színpadképet illeti, nem volt túlgondolva a dolog, a szokásos füst és némi félhomályos fényjáték kivételével nem készültek semmi extrával, de igazából nem is volt rá szükség. Ha egy koncerten jól működik a kémia a zenekar és a közönség között, akkor oly mindegy a körítés. És ez esetben, hála a magasságosnak, kiválóan működött.
A buli utolsó darabkái alatt tulajdonképpen már magam is egy másik tudatállapotba kerültem, de ehhez nem volt szükségem tiltott módosítókra, bőven elég volt a zene és a hangulat. Mindenki ugrált, énekelt, borultak a sörök, repültek a kabátok és a pulóverek, előkerültek a felfújható zsiráfok, szóval semmi extra, csak a szokásos koncertfíling. Jó kis program volt ez, bárki bármit mondjon, és már csak ezért is sajnálnám, ha az a bizonyos befejezős ígéret bizonyítékká válna.
Ha egyszer valami jól működik, ne fosszuk meg egymást az örömteli pillanatoktól! :)
Szólj hozzá!