Amint Presser Gábor koncertje után elhagytam a Kodály Központ előtt szállingózó tömeget, és távolodott a kivehető emberi beszéd, úgy erősödött fel bennem az elmúlt órák egy hosszú pillanatba tömörült szenvedélye. Az adott szituáció megengedte az elszabadult gondolatok kötéllel való befogását, és egész úton hazafelé, a szerelem szerencséje és a létező szeretet érzése emelt a földtől tíz méterre, majd szárnyakat erősítve rám technokollal, hazaengedett.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy a gyerekkorom meghatározó alakja Presser Gábor volt, de hazudnék, mint Dorottya az óriásokról a Don Quijote-ben. Nem volna igaz, mert én nem mondhatom ezt, csak kívánhatom, és néha-néha amikor lehetőség nyílik látni őt, egy kicsit olyan, mintha apám fiatalságát loptam volna el, és szemtelenül benne csüngenék.
Hétfő este hasonlóképpen érzett mindenki a pécsi előadóteremben, amely telt volt és élő, akár egy jól megtermett asszonyi báj. Hét óra után megkésve belépett az úr, felcsendült a versenyzongora, és attól kezdve két és fél órán át zúgott a szívben a fület legelőször megütő hang moraja. Mintha egy nagy levegővétel után Presser az uszodába merült volna, majd a vízfelszínre érve a parton álló ováció ölelte át. Ha költő volnék, igazi költő, akinek a tintája sosem fogy ki, le tudnám írni a legszebb szavakkal, ami aznap este az ott lévőkben történt, de sajnos, néha képtelenség fogódzókat találni a szépben, amit csak megérezni lehet, elmesélni nem.
Ahogyan kezdéskor nyugdíjba vonultak a nézőtéri fények, mindenki kicsit magára maradt, de nem egyedül. A zene szólt, és a tiszta víz gömbökként puhították végig az arccsontokat, majd hangtalanul, de mégis olyan erővel, amire csak a leghangosabb gép képes, leestek a földre és utat törtek maguknak a színpad alá.
Presser Gábort Falusi Mariann teljes mértékben odaillő hangja kísérte a közös számok vagy csak a számára írt dalok erejéig, de azokban a percekben, a Kodály Központ tetején megnyílt a plafon, és a csillagok adtak körítést a hangok szerelmeskedéseinek. Szabó Tamás szájharmonika virtuóz pedig olyan energiával égett a színpadon, hogy az egy helyben ülőnek legszívesebben ugrálni lett volna kedve. Ők hárman képesek voltak kielégíteni az éhes műkedvelő ízlését és felkorbácsolni felnőttekben a gyerekes akaratot, hogy legyen még és hogy ne érjen véget!
Hirtelen a szüleim jutottak az eszembe - mint minden vendégnek, valaki a múltból. Szeretők, szerelmek, gyerek, család, saját maga vagy saját magán keresztül a tömeg, amiben él. Arra gondoltam, hogy vajon nekem lesz-e olyan kötelékem, ami köztük kialakult. Presser ezért olyan hihetetlenül tökéletes, mert felrobbantja saját érzelmi gátjainkat egyszerűnek tűnő, de valójában súlyos dalszövegeivel. Ezért lesz szép az előadás, mert gondolatot ébreszt, hogy vajon egyszer majd lesz-e olyan, aki kézen fog és hazavezet...?
Szólj hozzá!