Pszicho-horror cirkusz lebutítva: Slipknot az Arénában

2015. február 09.  ·   Koncertbeszámoló   ·  Görögh Atus

Végre megint koncert, végre elindul az élet a januári uborkaszezon után. Mindenki visszacserélte a boltban a használhatatlan karácsonyi ajándékokat, viszont aki Slipknot koncertjegyet kapott, annak végre eljött a valódi szenteste.

Pszicho-horror cirkusz lebutítva: Slipknot az Arénában

Szeretem a horrorfilmeket, és néha bizony félek is rajtuk. Ám ha egy szereplő maszkot visel benne, akkor nehezen tudom lemérni a színészi teljesítményét, mivel nem látom a mimikáját. Hasonló a helyzet egy Slipknot-koncerten is, mert a marha jó maszkok takarásában fogalmam sincs, hogy mit mutatnak az arckifejezések. Lehet, épp röhög mögötte, miközben épp azt ordítja a mikrofonba: Motherfucker Budapest!

Az Aréna felé tartva nem tudtam nem észrevenni, hogy végre a környékre ismét rátelepedett a koncertek előtti hangulat, és minden közelben lévő boltból és kocsmából söröző fiatalok jönnek ki tömött sorokban. Hazaértem! Ez a koncert nem egy első bálos álom lesz. Az Aréna előtt a sor olyan hosszú volt, mint amikor először léphettük át a határt nyugat felé. Jobbnak láttuk, ha inkább betérünk egy ivóba, és ott várjuk meg, amíg mindenki bemegy, és így nem az Aréna büféjében vesszük meg az indokolatlanul drága sört. Mondanom sem kell, hogy az előzenekar érdeklődés hiányában elmaradt. Legalábbis nekünk. A bent lévő barátaim elmondása alapján azonban sajnálhatom, hogy lemaradtam róla. Sajnálom!

Amikor beértünk az Arénába, örömmel nyugtáztuk, hogy hiába a média förtelmes ízlésrombolása, az igazi zene még mindig nagyobb táborral bír, mint Kis Grófo és Jolly. Bár sajnos a nép széttett lábakkal várja, és csak nekünk, kívülállóknak erőszak minden egyes hangja. Valami ilyesmi erőszakra számítottam ezen az estén, de a szó pozitív értelmében: fogják a közönséget és minőségi erőszakot követnek el rajtunk. És nem tévedtem.

A színpad látványtervezője olyan részletgazdag és egységes alkotást álmodott és valósított meg, ami gigantikussá tette az összhatást, ahogy a 9 tagú zenekar félelmet keltő maszkokban ugrabugrált benne. Kivéve az új basszusgitárost, akinek a szerződésében az lehet, hogy a dob előtt kell állnia, mintha csak a piros hetesre várna. Az volt az érzésem vele kapcsolatban, hogy az álarc alatt Zsoldos Tamás –az ország egyik legjobb basszerosa – van, és a koncert előtt kérték fel, hogy ugorjon be egy buli erejéig. Csóri annyira a középpontban volt a tehetetlenségével, hogy a szemnek fájdalmas volt nézni, miközben mindenki más együtt él a zenével.

Beleértve a közönséget is, akik az elejétől a végéig egy emberként tombolták végig a koncertet. Az első húsz percben marhára élveztem a maszkokat meg a látványt, és néha el is vonta a figyelmemet a zenéről (már tudom, h pont ez a cél). Később szerettem volna már látni, ahogy izzadnak a fiúk és ahogy kapcsolatba kerülnek a közönséggel. Ez a pillanat soha nem jött el – ettől kicsit a leálló sávba húzódtam, és jobbról előzött le mindenki, amíg én azon meditáltam, hogy vajon milyen pofát vághat a tüskefejű sampleres vagy a bunkós botokkal hordókat ütögető bohóc… Eh, leszarom az egészet, és nem kezdek el olyan dolgokon gondolkodni, ami láthatóan csak engem érdekel.

Corey Taylor hangjától viszont az Aréna oldalát tudtam volna kirúgni, hogy mindenki hallja a Hungária körúton és az összes környező utcában, mert tényleg olyan mélyről jövő és olyan pokolian jó, mint a színpadi látvány. (Ami tűzlobbanásoktól sem volt mentes, de ekkor éreztem azt, hogy ezt a produkciót nem zárt térbe tervezték.) A felénél megint kicsit meguntam a maszkok nézegetését, és becsuktam a szemem.

Na, itt fedeztem fel az egésznek a titkát! Ez egy show, ami nem kifejezetten a zenéről szól, mert ha nem látod a produkciót, hanem csak hallgatod, akkor semmi extra nincs benne. Semmi kiemelkedő zenei megoldás, csupán egy látványra épített 9 tagú pszicho-horror társulat. Megfogadtam, hogy az este hátralevő részében nem próbálom átadni magam csak a zenének, hanem nézem is inkább, és összefésülöm a látványt a hallottakkal. Ezért is nehéz a dolgom egy olyan koncertről beszámolót írni, ami fele arányban a látványról szól.

A felénél állt össze a kép, hogy ezt a koncertet nem úgy kell nézni, mint egy zeneileg tökéletes zenekar fellépését: itt bizony a zenei hiányosságokat a látvánnyal kompenzálják. És legnagyobb döbbenetemre megtaláltam a közös hangot a Slipknottal: így már nem toporogtam a helyemet keresve, értetlenkedve. Olyan zavarban voltam a koncert első feléig, mint Kiszel Tünde, amikor megkérdezik tőle, hogy mivel foglalkozik. Innentől kezdve minden agyi tevékenységemet eldobva lüktettem a közönséggel, és a hangerő minden porcikámat megrezegtette. Erő és energia söpör végig a nézőtéren, és viharvadászként próbálunk közelebb kerülni a Slipknot hurrikánhoz.

Lehet őrjöngeni és kurva keménynek érezni magad, mert egy kurva kemény zenekar kurva látványos kurva profi koncertjén vagy, akik az évek alatt megtanultak élőben játszani – egyben megtanultak showt csinálni is. Mert nem a zenekarral van a baj és nem is a közönséggel, hanem velem. Mert rosszul álltam a dolgokhoz, és rosszul közelítettem meg az egészet. Ha létezik a nagykönyvben leírás arról, milyen a tökéletes frontember, akkor Corey Taylor neve ott kell, legyen példaként, mert mint egy karmester, úgy irányította a zenekarát, és a közönséget is teljesen az ujja köré csavarta.

A Slipknot zenekar a tökélyre fejlesztette a látványelemekben gazdag műsorát és a teltházas Arénának meghálálták maximálisan a jelenlétet. Senkiben nem lehet hiányérzet, mert úgy szakították le a pofánkról a döbbenetes ábrázatot, hogy közben a szemünk és a fülünk együttesen kapott egy olyan élményt, amit nehéz lenne elfelejteni. A magam részéről megértettem, hogy el kell menjek legközelebb is egy Slipknot –koncertre, és ennek a tudásnak az ismeretében a jövőben ülőjegyet fogok igényelni és hátradőlve (hajlott koromnál fogva is) a székben fogom nézni, mint a Disney jégvarázs sztárjait vagy mit. Tény, hogy színesítik a zenei kultúrát, és a világ, ha nem is sokkal, de szegényebb lenne nélkülük. Ha lesz Slipknot, nekem bizony ott a helyem, méghozzá egy álarcban, hogy ne lássák rajtam, mennyire élvezem, vagy mennyire nem élvezem a koncertet.

És végezetül az elhangzott dalok, amelyeket nyitott szemmel, koncertfelvétel-változatban nézzen meg mindenki:

1.     Sarcastrophe

2.     The Heretic Anthem

3.     My Plague

4.     The Devil in I

5.     Psychosocial

6.     The Negative One

7.     Disasterpiece

8.     Opium of the People

9.     Dead Memories

10.   Before I Forget

11.    Duality

12.    The Blister Exists

13.    Spit It Out

14.    Custer

15.    (sic)

16.    People = Shit

17.    Surfacing


Fotó: Mohai Balázs/MTI


 

 

Szólj hozzá!


Feltörték a 30Y kisbuszát, keresik a hangszereket!

Feltörték a 30Y kisbuszát, keresik a hangszereket!

Az indexesek vették észre és tették közzé a menedzser posztját.
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Gospelkórus énekel a királyi esküvőn

Meghan Markle-lal az amerikai zene is az angol királyi esküvők ősi ceremóniájának részévé válik. A szombati templomi szertartáson az amerikai The Kingdom Choir gospelkórus is szerepel, Ben E. King, az amerikai soul néhai klasszikusának Stand By Me című dalával.

Ismét a Dürerben játszik az őrült szakállas

Off-Broadway musicalje dalaival érkezik Ben Caplan és zenekara, a The Casual Smokers május 28-án a Dürer Kertbe.
Koncert.hu már a mobilodon is!
Koncert.hu Android alkalmazás Koncert.hu iPhone alkalmazás
Új koncertek