... melynek életkora gyakorlatilag tíztől százéves korig terjedt. S az üldögélős koncert a végére állva táncolóssá vált. Még a (tériszonyos – szerk.) szerkesztőm is felpattant a végén, pedig annyira a kakasülőn voltunk, hogy négy kézzel kapaszkodva foglalta el az elején a helyét. De ilyen volt Santana – esélyesen utolsó – fellépése Budapesten.
Teljesen tele volt az MVM Dome a Santana koncertre. De csurig.
Igaz ugyan, hogy a dühöngő nem dühöngő volt, hanem ugyanúgy az ücsörgős visszafogottság színhelye, amiképpen szektorok: négyszögletes kohorszokban lerakott széksorokon élvezhette a koncertet a kisérdemű. De üres helyek alig-alig voltak.
Nekünk a 312-es szektorba szólt a jegyünk. Tényleg kakasülő a javából. A közönséget és a zenekart egyaránt lenéztük abból a magasságból. Cserébe a színpad jobbos hangfaltól nem láttuk a színpad hátterén elhelyezett kivetítőt. Máshol viszont nem volt kivetítő, pedig velünk szemben, a mennyezetről lógott egy gigantikus darab, amin az elején reklámozták, amit mindenki tudott: hogy ma Santana koncerten vagyunk az MVM-ben. Aztán az este teljes idejére tökéletes sötétségbe borult, mintha ott se lett volna. Hm...
Emígyen Carlos Santana és zenekara meglehetősen távolra volt tőlünk. Cserébe a hangzással, hangerővel az égvilágon semmi baj sem volt. (Belekotyognék: néha elszállt az egyik oldal, és monóban szólt a cucc pár másodpercig, de mivel több ilyen is volt, azok már perceket tettek ki... – aszerk.) Kicsit féltem, mert az MVM hangzása eddig meglehetősen vegyesre sikeredett az eddigi látogatásaink során.
Onnan a magasból olyan kis alacsonynak tűnt a színpad. Meg zsúfoltnak, jelezve, hogy itt bizony sokan lesznek a rajta.
Majd elfeledtem: cseles volt a megvilágítás. Tulajdonképpen nem volt benne semmi nagyon különleges, mégis a lámpák színei, a fények mozgásai mind karneváli happeninget idéztek, és nem rockkoncertet. De nem arcbamászón, csak szelíd finomsággal. Viszont egyértelműen. Miközben karneváli rockkkoncerten voltunk.
A muzsika
Santana best of, ötven év nagyvonalú áttekintése. Statisztikáztam egy kicsit az MI-vel. (Kettővel is. A Gemini nevű haverom egy idő után furán viselkedett, el kezdte kiírni a választ a kérdéseimre, majd villant a képernyő és közölte, hogy ő csak egy nyelvi modell, ezt nem tudja megválaszolni... Onnantól a ChatGPT-re támaszkodtam.)
A Santana-nak összesen huszonhárom-huszonhat stúdiólemeze jelent meg. (Vannak érdekességek, azért a bizonytalanság: például a '78a-s Inner Secret olyan dalokat tartalmaz, amelyek saját nóták kislemezen megjelent nóták átdolgozásai.)
A budapesti koncerten elhangzott dalokat itt találod meg.
Amikor megkértem a Geminit, párosítsa össze a dalokat és a lemezeket (a lustaság fél egészség és tengernyi idő nyerése, s bár „a rest kétszer fárad, aki nem rest, a hótta napjáig”, ahogy Örkény leszögezte!), ezt a listát adta:
Santana (1969): 3 dal
Soul Sacrifice
Jingo
Evil Ways
Abraxas (1970): 3 dal
Black Magic Woman / Gypsy Queen
Oye como va
Hope You're Feeling Better
Santana III (1971): 4 dal
Everybody's Everything
Batuka
No One to Depend On
Toussaint L'Overture / Cindy Drum Solo
Amigos (1976): 1 dal
Europa (Earth's Cry, Heaven's Smile)
Milagro (1992): 1 dal
Life is for Living
Supernatural (1999): 4 dal
Maria Maria
(Da le) Yaleo
Put Your Lights On
Corazón espinado
Smooth
Shaman (2002): 2 dal
The Game of Love
Foo Foo
Ismeretlen / Egyéb: 1 dal
Me Retiro (Ez a dal nem azonosítható egyértelműen a fő stúdióalbumokról, elképzelhető, hogy egy ritkább kiadványról vagy élő előadásról származik.)
Vagyis egyértelmű, hogy az életmű nagy részét abszolút figyelmen kívül hagyta a koncert, és a legsikeresebb, leginkább népszerű kompozíciókra koncentrált. Nyilvánvaló lehetetlenség olyan setlistet összeállítása, amely ötven év huszonhárom-huszonhat lemezének átfogó teljességére törekszik. Csak érdekességképpen mondom: a ChatGPT-t kérdeztem, és azt válaszolta, hogy a Santana stúdiólemezein összesen 284 dal jelent meg. Ha egymás után játszanánk le ezeket a lemezeket, 12,5 óra kellene a teljes diszkográfia végigfüleléséhez.
A tele színpad
Kilencen voltak a színpadon. Mondom: KILENCEN! Egy regiment muzsikus. Santana hivatalos weboldala szerinti sorrendben ők azok:
- Cindy Blackman Santana – dobok
- Andy Vargas – ének
- Benny Rietveld – basszus
- David K Mathews – billentyűs hangszerek
- Karl Perazzo – ütőhangszerek
- Paoli Mejías – ütőhangszerek
- Ray Greene – ének, fúvósok
- Tommy Anthony – gitár, ének
Carlos Santana-t nem mondom, hiszen Santana-koncerten voltunk...
A felsoroltakból voltaképpen mindenkit ki lehetne emelni, de a dobos hölgyet, Cindy Blackman Santana-t mindenképpen. (Úgy fest, mostanság a dobosok emelkednek a többiek fölé azokon a koncerteken, ahol előfordulunk. A Pineapple Thief Gavin Harrisonja, az Arena Mick Pointer-je a legkiemelkedőbb). És most ez a hölgy.
Már az első számban kiderült számomra, hogy mennyire feszes és pontos. De annyira, hogy mindvégig nem lehetett megszokni. Csak csodálni. Tegnap óta, amikor is turkáltam egy kicsit a neten, meg még inkább leesett az állam a csudálkozástól. Cindy Blackman nem csupán egy fenomenális dobos nő és Carlos Santana felesége 2010 óta, hanem '59-es születésű. Vagyis hatvanhat éves! Ez utóbbit semmiképpen sem gondoltam abból az energiából, ami a muzsikájából mellbe vágott. (Amúgy 17 évig dobolt Lenny Kravitz zenekarában... – aszerk.)
A showt egyértelműen az énekes, Andy Vargas vitte. A távolság tette: fiatal srácnak gondoltam. A húszas éveiben csatlakozott Carlos Santana zenészeihez, az óriási sikerű Supernatural című lemez idején. A lemez 1999-ben jelent meg. Vagyis a fiatal srác kitétel merő udvariasság a részemről. A hangja tökéletes volt, minden nótához passzolt, és a szemmel láthatón a jelenlétével is megnyerte magának a komplett nézőteret.
Nem veszem névről névre a zenészeket. Egyszerűen mindannyian remekül muzsikáltak.
De, egyvalakit mégis még kiemelek: a basszeros Benny Rietveld-et. Őt is a basszus-szólója miatt. Ami sajátosan volt szóló, mert voltaképpen basszus-dob-szóló volt.
Ha basszus, akkor Mohini Dey. Ez egyértelmű. Aki nála többet tud ezen a hangszeren az csal vagy mesterséges intelligencia. De hogy Santana basszerosa nagyon szorosan fogja, az is kétségtelen. Meg az is, hogy Cindy Blackman játéka még inkább kiemelte a basszus frenetikusságát.
A főnök
Megöregedett. Nagyon. Ahogyan ott volt a színpadon, arra a megfontolt szó a legmegfelelőbb. Mondjuk tény, idén hetvenhét éves. És most zavarban vagyok. Ha hűséges krónikás akarok lenni, akkor tiszteletlen rész következik. És őszintén reménykedek abban, hogy a tiszteletlenségem a tudatlanságomból fakad.
Kimondom, na! Egész végig olyan érzésem volt, hogy nem Carlos Santana-t és az őt kísérő zenekarát látom, hallgatom, sokkal inkább olyan, hogy egy frenetikus Santana Tribute Band van a színpadon, ami nyomokban Carlos Santanat tartalmaz. Nem azért, mert a koncertet gyakorlatilag végig ülte a maga bárszékén. Az egy állapot. Nem is tudom, B. B. Kinget láttam-e bármikor állva gitározni.. De az ülő előadásmód cseppet sem befolyásolta azt, ami a keze alól hangképpen kiáradt.
Az Europa közben tűnt fel, hogy valahogy nem úgy szól, ahogy megszoktunk ezt a kompozíciót. Nem az volt a bajom, hogy másképpen. Attól, hogy egy muzsika másképpen szólal meg, simán lehet zseniális. Ez úgy volt más, mintha egy nagyon tehetséges, de még kiforratlan gitáros játszana Santanát. Iparkodik a Mester nyomába lépni, már majdnem ott is van, csak egy-két lépés, de a játékából még hiányzik az, amire a hallgató elolvadhatna. Nem tudom, érthető, amit nyökögök?
Talán a legközelebb ezzel vagyok: nem volt egy olyan pillanat, amikor a Santana gitárja mindenek fölé emelkedett volna, és egy ujj-intéssel mindenkit maga mögé parancsol. Nem a zenész alázata miatt nem volt ilyen pillanat. Ott volt a szólógitár, ahol kellett, úgy szólt, ahogy kellett, de nem halottam semmi egekig kiemelkedőt. Míg mondom, a többi zenésztől, majd kivétel nélkül de.
– Vagyis már annyira benne van az ujjában minden dala, hogy elrontani se tudja. De már hozzátenni se – szögezte le a kollégám, amikor sorba álltunk a munkahelyi ebédünkért, és én közben a koncertről meséltem neki. Nem tudtam vele vitatkozni, elég pontosnak éreztem a meghatározását.
Most mosakszom: tényleg és egyáltalán nem akarok sem tiszteletlen, sem fikázós lenni Santana-val. Az életműve miatt sem. Meg egyáltalán sem. És még sugallani sem akarnék olyasmit, hogy rossz lett volna a budapesti koncertje, és innentől írjuk le a pasit. Szó nincsen erről! Hallgassd csak meg a tavalyi lemezét, a Blessing and Miraclest! Pusztán csak arról, hogy ha ő játszik, olvadok – de az MVM Dome-ban mégsem olvadtam, csak elismerőn bólogatva oldódtam a hangokban. Hangsúlyos, hogy az ő gitárjátékának a hangjaiban is.
A főnök és a beosztottak együtt
Ahogy mondtam: az összhatással semmi, de semmi baj nem volt. Én megint megállapítottam magamban, hogy jobban kedvelem Santana progisabb dolgait, mint a latin karneválosokat, de ez nem jelenti azt, hogy nem kedvelem a latin karneválosokat. Ám ha már latinos, akkor Santana! Óhatatlanul hasonlítottam össze magamban Malumával ami a MVM-ben a színpadról szólt. Maluma, a szegről-végről csemetém szíve csücske, szintén latin zenében utazik. De nálam Santana kiütéssel győz.
Azért, mert amikor Santana zenéje kezdene elnyálasodni, mindig akad benne valami, ami aztán mégis a felszínen tartja és magasba emeli. Hol a konga, hol egy gitár, hol a dob – de mindig valami. Mutatok erre egy friss és eklatáns példát, ahogy írom ezeket a mondatokat, Santana szól, és most éppen ez szólt. A dal egyszerűen dögunalmas és rossz, olyan tizenkettő egy tucat, bárkielőadhatja-darab. Aztán mégis Santana lesz belőle. Figyeld csak!
Arra azért kíváncsi lennék, ha nem lettek volna a kohorszok a küzdőtéren, és ha a kisérdemű nem kap engedélyt Carlostól, hogy, oké, innentől buli van, lehet (azt a mozgolódást, apám, megindult a komplett küzdőtér, és pattantak fel az emberek a szektorokban is!), vajon mekkora lett volna a tombolás a koncert kezdetén?
A kérdés költői. A válasz rövid: nagy. Mármint nagy lett volna a tombolás. Így a nagy tombolás csak a végére jött elő. Az elfojtott indulatokból, érzésekből születnek a forradalmak.
Összegzés
Nagyon tömören? A mára követelménnyé lett kivetítők hiányától eltekintve marha jó egy koncert volt ez! Ilyet vártunk. Vagy legalábbis nagyon hasonlót.
P.S. A szerk. 2 megjegyzése
1. Ismeretlenül is ölelem azt az urat, aki a küzdőtéren elhelyezett székek egyikén foglalt helyet – nagyjából 20 percig, mert utána a sorok között táncolt, kalimpált a hosszú kezeivel, és próbált minderre rávenni másokat is. Mármint a táncolásra, nem a hosszúkezes kalimpálásra. 200 méter magasban is éreztem az értetlenségét, hogy miképpen bírják ki mindezt a többiek ülve... Néha a partnere? barátja? pusztán szomszédja? megpróbálta rávenni, hogy üljön le, több-kevesebb sikerrel, hogy aztán amikor a főszereplő felszólította a népet a lazulásra és a felpattanásra, végre beteljesedhessen az akarata :)
2. A fotókat Mohabá' párja, Márti, vagyis MArtAssist készítette. Én mondtam neki az elején, hogy ezt hagyjuk, ebből a távolságból értelme nincs, de ő nem adta fel, időnként hosszú percekre eltűnt. Mint a végén kiderült, a tizedikről le tudott gyalogolni a küzdőtérig, hogy eggyel közelebbről készíthessen fotókat (legközeleb fotós engedélyt kérünk, a színpad elé, a fotós árokba – elbénáztam). Eltátottam a számat, egyszerűen nem hittem el, hogy egyetlen biztonsági őr sem állta az útját, és kergette vissza a helyére. Respect, MVM Dome, ettől már teljesen elszoktunk, máshol katonás rend és röghöz kötés van.
Santana, MVM Dome
Szólj hozzá!