Senki sem menekült: Quimby–Csodaország

2016. december 02.  ·   Koncertbeszámoló   ·  Zerge

A Quimby 25 éves jubileumi koncertje döbbentett csak rá, hogy ekkora közönséget vonzó tömegrendezvényen nem is voltam még a Papp László Sportarénában.

Senki sem menekült: Quimby–Csodaország

Ami azért volt megdöbbentő élmény, mert hamar kiderült, hogy ez a hely ekkora közönséget befogadó rendezvények megtartására meglehetősen alkalmatlan, pedig már eleve úgy tervezték, hogy itt bizony akár 15 ezres koncertek is lesznek.

No nem a nézőtér, az rendben, de ezzel aztán le is zárult a sor.

A beengedésnél a 20.00-ra meghirdetett koncert esetében 20.15-kor még százméteres sor kanyargott kívül, gondolom, a kevés megnyitott bejárat miatt, a beengedés ugyanis viszonylag gyorsan zajlott, jegy felmutat, kedves fiatalember érzékien letapiz, kész. Aztán bent… egyrészt semmi információ arról, hogy mi merre található (küzdőtér, ruhatár stb.), majd kiderül, hogy a legnagyobb befogadóképességű helyre, a küzdőtérre 2–3 szűk lépcsőn lehet lejutni, persze újabb hosszas sorban állás és – itt is gyors – jegyellenőrzés után. Viszont az elev kis számú ruhatárban 2–3 lányka dolgozik mindenhol, és ennek a kb. 10 embernek kellene megküzdeni az aznapi 10–12 ezer ember kabátjaival. Az eredmény sejthető, szerintem volt, aki még 9-kor is a ruhatárnál állt sorba (vagy bevitte a kabátját, ami megint csak nem egy kényelmes megoldás).

Emiatt a koncert első dala engem is a ruhatárban várakozva ért valamikor fél 9 táján, de szerencsére a Senki se menekül kezdetére (ez volt talán a 2. szám, de meg nem esküdnék, mert a ruhatárban nem egészen ideálisak a hallási viszonyok, hogy úgy mondjam) már ott álltam a küzdőtéren a barátaim mellett, akikkel még beengedés után futottunk össze, tök véletlenül, bár egyikük a maga közel 2 méterével azért elég jól észrevehető nagyobb tömegben is (volt a koncertnek olyan pillanata, amikor egy szintén magas ismerőst hívtuk, hogy álljon közelebb hozzánk, mire mondta, hogy meg fognak ölni a mögöttünk állók, mert a fél terem elől kitakarjuk a színpadot; akkor tűnt fel, hogy valóban, ott állunk, 7 fő (pedig a nap szombat), és nem törpe, mert a legkisebb is 180 centi környékén van, pedig ugye mint a Moziklip óta – azaz vagy 30 éve – Demjéntől tudjuk, előttünk a törpe is az égig ér).

Ezt követően jöttek sorban a jól ismert slágerek (Forradalom, Nyina, Autó egy szerpentinen – ahogy Livius bekonferálta: a kabócás dal; a közönség huszonéves része láthatóan erre indult be a legjobban, sem a reklámzeneként való felhasználás, sem a rádióban és a diszkókban való lejátszás nem vált a népszerűség kárára –, és néhány talán kevesebbet játszott szám is, mint az angol nyelvű Sail away, amelyet Kiss Tibi egy nyugággyal ötvözött fotelfélében fekve-ülve énekelt, később pedig elhangzott a Don Quijote ébredése, Az otthontalanság otthona, a Fekete lamour, a Ventilátor blues, a Hol volt, hol nem volt, valamint némi vonósbesegítéssel az egyik reklámból szintén országosan ismertté vált Lámpát ha gyújtok, mikor is Kiss Tibi megkérte a közönséget, hogy akinél van mobiltelefon, az most kapcsolja be, de lehetőleg maradjunk a coelhói giccs keretein belül (ami persze legrosszabb esetben is koejjói…, nem lényeges), és bár a közönség legalább fele nem engedelmeskedett, de így is érdekes látvány volt körbepillantani, valamint azt látni, hogy egy csomó hü… hűséges rajongó ahelyett, hogy a színpadot nézné és a zenét élvezné, a mobiljával hosszan körbevideózza a közönséget (persze hol volt ez ahhoz, amikor pár éve Nick Cave a Szigeten kiment a közönség közé, és ahelyett, hogy próbálták volna megérinteni vagy kezet fogni vele vagy valami hasonló, mindenki a (saját) telefonját izgatta...; na mindegy, biztos én maradtam le pár prospektussal a rohanó világtól), valamint a számomra a koncert csúcspontját jelentő, nagyon lendületesen és feszesen előadott Legyen vörös. Meg persze volt a címéhez méltóan latinos Cuba lunatica is, amely előtt Livius pár szóban megemlékezett az aznap hajnalban elhunyt Fidel Castróról, és egy pár dal erejéig összeült az együttes egy kb. 4×4 méteres kis színpadra is, hogy emlékezzenek azokra az időkre huszonéve, amikor még szinte csak ilyen kis színpadokon játszottak, olykor olyan klubokban, ahol egyébként a közönségnek sem volt sokkal nagyobb helye.

A koncert egyes pontjain pedig olyan kis színesek dobták fel a show-t, mint a háttérben táncoló balerina, vagy– mintegy pihenésképpen a zenekarnak – egy jórészt (fokozatosan, egyesével beszálló) vendégek által előadott ütősbemutató mindenféle, valószínűleg lomtalanításból begyűjtött hordókon, műanyag kannákon és fém marmonkannán közel 10 percen át, amelyet a basszusgitáros, de ezek szerint más huncutságokra is hajlandó Mikuli Fefe kezdett egy 20 (vagy 25?) literes, kb. negyedig töltött (és gondolom, bemikrofonozott) szódaautomatás palack döngetésével, amely, mint kiderült, egészen kiváló egzotikus hangú ütőhangszernek is. Az ütőskavalkádhoz a végén csatlakozott Balanyi Szilárd is a (Livius szerint) nagymamától elorozott befőttesüvegeken már dallamot is csempészve az ütősök hangzásába.

Egyes dalokba pedig olyan vendégzenészek kapcsolódtak be, mint az általam régóta nagyra tartott hegedűs, Gazda Bence, valamint a gitárhangkép bővítésére és színesítésére (már nem most először) Vastag „Vasti” Gábor (Gerdesits szerint a III. évezred Radics Bélája), akit én személy szerint az ország egyik legjobb, ámde méltatlanul kevéssé ismert és elismert gitárosának tartok (és persze A kutya vacsorájában, a Marlboro Manben és az Üllői Úti Fuckban zenél, illetve zenélt együtt a Quimby két oszlopos tagjával, Gerdesits Faszival és Liviusszal elég régóta már). Meg persze volt még számos más vendégzenész, akiket nem ismerek, és sajnos, nem jegyeztem meg a nevüket, tőlük elnézést, hogy kimaradtak a felsorolásból.

A koncert fő része valamivel több mint 2 óra elteltével ért véget, hogy aztán a lelkes hallgatóság által naná, hogy kikövetelt a ráadásban felcsendüljön a zenekar talán legismertebb, de mindenképpen legtöbbet feldolgozott nótája, a Most múlik pontosan, a megszokotthoz képest egy kicsit másképp hangszerelve, majd a Sehol se talállak, és végül a Magam adom zárta a napot.

Az összes műsorra tűzött számot nem sorolnám fel, már csak azért sem, mert nem jegyeztem meg mindet fejből, a sorrendjüket pláne nem, a lényeg, hogy megszólalt az este folyamán szinte minden ismertebb dal (az Ajjajaj szerencsére nem), ami hiányérzetem volt, az leginkább abból fakadt, hogy az első három lemezről emlékeim szerint nem hangzott el semmi, persze tudom én, hogy azokat már nem játssza egyébként sem a Quimby, de ez mégiscsak negyedszázados jubileum, lehet, hogy 2–3 darab erejéig akár még oda is vissza lehetett volna nyúlni, legalább egy Fever, egy Make it Double, egy Go with The Flow vagy a Bordély Boogie (vagy akár mind a négy) részemről simán belefért volna még. Elégedetlen persze így sem voltam a koncert végén.

A koncert során végig élt a színpad, dalonként változott a színpadkép, minden dalhoz sajátos, egyedi vetítés is tartozott, jobbára mindenféle szürreális gépállatokkal (madarak, lovak stb.) és egyéb gépalkatrészekkel a vásznakon (amikor a zenészek kerültek a színpad két oldalán lévőkre, akkor azért a jobbkezes gitárosból sikerült néha balkezest varázsolni), de a fénytechnika is kitett magáért, és végre nem a közönség megvakítása volt a cél a fehér fénnyel szembeveretés révén, amit külön is tudok értékelni. A hangzás szintén nem sok kivetnivalót hagyott maga után (Gerhes Tomi, egykor maga is zenész a 2. műsorban, a kezdetektől, a 25 évvel ezelőtti Tilos az Á…-beli fellépésektől kevergeti a zenekar hangjait – mert hát, amilyen a véletlen, akkoriban pont ő volt ott a hangtechnikus), szóval mondhatni, elégedetten dőlhetett hátra a nézősereg (dőlhetett volna, ha van mögötte valami). Állítólag 1,5 év felkészülés áll az előadás hátterében, így utólag csak azt mondhatom: nem volt hiábavaló.

Aztán kifelé menet a ruhatárnál a bemenetkor észlelt tömeg sokszorosa tolongott (érkezni legalább folyamatosan érkeztek az emberek, távozni mindenki egyszerre akart, meg hát ugye elérni az utolsó metrót, nekünk ez nem jött össze, de legalább heringeskedtünk egy jót az éjszakai nemcsuklóson), a legszebb pedig az volt az egészben, hogy a dohányosokat (hálistennek nem tartozom ebbe a körbe) nem engedték ki dohányozni az egyébként kívülről kordonnal elkerített külső előtérbe, hiába hivatkoztak a rend éber észeinél (nem rendőr, ugye, hanem rendész…) arra, hogy egy cigi elszívása 5 perc, a ruhatárra meg legalább fél órát kell várni, tehát nem emiatt kell túlórázniuk, az észérvek nem hatottak.

Mondjuk ez várható volt.

Mert rendnek kell lenni.

Fotó: Nagy J. Zsuzsa
További fotók itt

 

efott

 

 

Szólj hozzá!


A Máltai Lovagrend védené a prágai Lennon-falat

A Máltai Lovagrend védené a prágai Lennon-falat

A Lennon-fal a hetvenes évek elején "jött létre", amikor a lovagrend kertjének falán a Velkoprevorské (Nagyperjeli) téren megjelentek a korabeli...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Miattuk marad el egy fesztivál Chicagóban

Az Index értesülése szerint a Mamby on the Beach szervezői pénteken bejelentették, hogy az augusztus második felére meghirdetett fesztivál idén rajtuk kívül álló okok miatt elmarad...

Életmű-díjjal tüntetik ki Szörényi Leventét és Szörényi Szabolcsot

Szörényi Levente és Szabolcs többek közt Höfner típusú gitárokon is zenélt, amiről számos felvétel és fotó maradt fent, például a nagy múltú táncdal-fesztiválról, vagy az egyik legismertebb Illés dal, a Ne gondold! felvétele. A világhírű hangszerkészítő cég most életműdíjjal tünteti ki a Szörényi testvéreket.
Koncert.hu már a mobilodon is!
Koncert.hu Android alkalmazás Koncert.hu iPhone alkalmazás
Új koncertek