Szabad sajtót! Közös építkezésbe fogtunk Dzsúdlóval a Budapest Parkban

Míg a tavalyi szezon végén egy belső gátakat áttörő, emocionális dekonstrukciót élhettünk át – ahol közösen magunkba nézhettünk, megélhettünk, sírhattunk, énekelhettünk, elengedhettünk –, addig az idei nyár nem hivatalos nyitánya új jelentésrétegekkel, benyomásokkal ruházta fel a dalokat, bizonyítva, hogy a Dzsudló-terápián nem csak egyféleképpen dolgozhatjuk fel a valóságot...

A kortárs előadói lét sajátja, hogy – a kommunikációs eszköztár kiszélesedésének hála – a művészek már nem csak a zenén keresztül vagy a színpadon állva szólíthatják meg az embereket, hanem a digitális csatornák lehetőségeit kihasználva közvetlenebb hangvételű párbeszédet kezdeményezhetnek velük  – a közönségükből közösséget formálva. Ennek révén erősíthetik meg egyebeket mellett azt is, hogy a fellépéseik ne csupán csoportos élmények, hanem kollektív tapasztalások legyenek.

Kedves Marci – ha ezt olvasod – ezúton reagálnék az este folyamán feltett kérdésedre: Valóban bűnronda viselet, ami a diszkomfort egy egészen új szintjét ütötte meg a párás melegben, a hatalmas tömegben állva, de hogyan utálhatnánk bármit is, ami kontextualitásában ennyire unikális. A babákat nem csak a külcsíny teszi táborrá…

Nos, Dzsudló is üzent nekünk a social felületein keresztül: neki köszönhetően szombat délután többed magammal rikító sárga láthatósági mellényben sétáltam végig a Fábián Juli téren, azt a benyomást keltve, mintha éppen a Közútkezelő céges bulijára érkeztem volna. Eleinte őszintén aggódtam, hogy a storyban megosztott kérés csak egy vicc akart lenni, amit rajtam kívül mindenki értett és egyedül állok majd a küzdőtér közepén a túlméretezett nylon öltözetben – hiszen nyilván az utolsó pillanatban az autó csomagtartójából került elő a rendkívül előnyös darab –, de szerencsére a helyszínhez közeledve már nem csak én emlékeztettem a gyanútlan járókelőket a láthatóságra... ( +keretes)

A színpadképet magas állványzat, kordonszalagok és -rácsok, megállító táblák, valamint egy markoló képezték, mely elemek már sejtették: ezúttal nem a lelki béklyóinkat rázzuk le majd magunkról, hanem valamit építeni fogunk KÖZÖSEN. (Azt azonban egyelőre nem szeretném elárulni, pontosan mit.)

Az előzenekar szerep ezúttal a 2018-ban, eredetileg tizennégy fővel életre hívott – a hiphop különböző műfajaiban mozgó – Holdudvart illette, s ez a választás korántsem volt véletlen. Dzsudló neve ugyanis ott szerepel az egykori alapítók között – a napjainkra szintén szólistaként brillírozó Lil Frakk-kal egyetemben – sőt, az első valódi áttörést jelentő zenéje, az Unom beatjét, az együttes két másik tagjától, Kondor Tamástól és Szabó Dávidtól kapta a születésnapjára. Habár gyakran „első fázisos valamiként” hivatkozik a dalra, ahhoz nem férhet kétség, hogy meghatározó, inspiratív mérföldköve volt – a debütálását megelőző érával együtt – annak az útnak, amin ezidáig lépdelve a Fotófóbia, a Szörnyeteg, a Kincugi és a Rabiga is létrejöhettek. Marci soha nem feledte el sem a gyökereit, sem azokat a barátokat, akik már akkor hittek benne, amikor még csak dédelgetett álom volt a siker. Ma, az ország egyik legismertebb könnyűzenei előadójaként is hű marad önmagához bizonyítva, hogy egy valódi művész nem csupán a folyamatos megújulásra és fejlődésre törekszik.

Ami a formáció mára kilenc tagra redukálódott alkotói gárdáját – Signo, Peety, Efkilenc, 1301, Déé, Vargas, Jambush, Majré, Nyhill – illeti, a konvencionális kifejezés tökéletes ellentétjeként lehetne őket definiálni. Előadásmódjuk szabad szellemű, önreflexív, szókimondó, sémákat abszolút mellőző, vegyes, izgalmas: nincsenek benne állandó szerepek, kidolgozott koreográfiak, strukturált mozzanatok. Rendszerezett őskáoszként, szimultán léteznek egységként és külön-külön, hozva magukkal egyfajta carpe diem attitűdöt. Ha nagyon szigorúak akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy a rutin hiánya, a Park óriási színpada és a velük szemben álló több mint tízezer néző okoztak némi – a tervezettnél egy fokkal nagyobb mértékű – zavart a rendszerükben, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy még ennek ellenére sem szakadtak ki az alternatív univerzumukból. A helyenként érthetetlen szöveg, a pár beazonosíthatatlan kézmozdulat vagy az olykor indokolatlan sétálgatás is beleillett abba, amit a srácok látszólag közvetíteni igyekeztek. Végső soron létrejött a varázs, felébredt, bevonódott a közönség, emiatt pedig úgy hiszem, jobb első alkalmat kívánni sem tudtak volna. Tény, hogy nem a tipikus mainstream vonalat képviselik, de azt gondolom, igenis 2025-ben szükség van a szemlélettágításra, a konformitás leküzdésére és az újra, másra való nyitottságra. Adjatok egy esélyt ti is a Holdudvarnak, pörgessétek a FOMO albumot, vagy derítsétek ki, mit jelent pontosan a ’Steve Joxler’ életérzés.

Ahogy a nappal átadta a helyét a szürkületnek, úgy foglalták el helyüket a pódiumként emelt vasszerkezeten a vokalista hölgyek – Várhegyi Lucas Palmira és Varga Zsófi – továbbá a zenekar – Schmidt Gergő Tembo (gitár), Ádám Donát (dob) és Pap Attila (basszusgitár) – majd az intrót követően maga Dzsudló. Az első tíz dal – Túl sok a tune, Hiszti, Függő, Ha meghalok, Lány, Díva, Virágok, Ha eddig nem kellettem, Ne takard el, Keringő – hozta a megszokott hangulatot és profi előadásmódot, ám érezhető volt, hogy az igazán nagy pillanatokat a koncert későbbi részére tartogatják.

Számomra az első meghatározó momentumot az énekes halálról szóló monológja jelentette. Marci elmondta, a húszas évei második felébe lépve mind magánemberként, mind művészként egyre több olyan dolog kezdte foglalkoztatni és lett számára fontos, amelyek korábban távolinak, idegennek tűntek – például az elmúlás folyamata – ám szerencsére azt tapasztalja, ezzel koránt sincs egyedül. Hangsúlyozta, mennyire hálás, amiért olyan befogadó közeg veszi körül, ahol valóban értik, mennyire lényeges az efféle kérdésekről őszintén, progresszívan beszélni.

„Kapcsoljunk ki, legyünk itt, tiszteljük és értékeljük, hogy részünk lehet ebben. Nekem nehezen megy egyelőre az ilyen fokú nyitottság, de próbálkozom. Próbálkozzatok Ti is velem…”

Ahogyan hallgattam őt, szemet szúrt az egyik színpadra állított narancssárga tábla, amint az állt: Szabad sajtót! És akkor lassan elkezdett összeállni bennem egy saját interpretáció – ami lehet, valahol össze is cseng az eredeti, valós szándékkal, üzenettel. A sajtó szó, jóllehet, elsődleges jelentéstartamában magára a nyomtatási metódusra utal, másodlagos értelmezésében gondolatközlést, vélemény-kinyilatkoztatást takar. Nézzük ebből a megvilágításból az elénk táruló képet: adott egy XXI. században élő tanult, intelligens férfi, aki késztetést érez rávenni a nyilvánosságot arra, hogy igenis bátran merjen elmélkedni valamin, ami emberemlékezet óta keretbe foglalja a földi létezést. Előfordulhat, hogy korunkban az élet hangja mellett, a halál a csendje ijesztően hat? Ennek soha nem kellene megtörténnie! Mégis, a közvélemény erősen erre presszionál: von egy hamis párhuzamot az elméleti sík és a vágyak között, arra késztetve, hogy ösztönösen lesüssük a szemünket, lehalkítsuk a hangunkat, mintha már a puszta felvetés is elszakítaná a halandó világ szövetét, elűzve a számtalanszor görcsösen magunkhoz láncolt fényt és boldogságot. Pedig a halál nem más, mint az élet párbeszédének végpontja, ami értelmet ad az elhangzott szavaknak. A dal végi akkord, amit, ha akarjuk, ha nem előbb-utóbb valaki le fog ütni. Ha erről nem gondolkodhatunk, akkor miről? Az igazi szabadság azt jelenti, hogy nem tagadjuk meg azt, ami morálisan diszkomfortos és nem borítjuk rá a némaság fátylát, ameddig csak lehet.

Hiába beszélhet ma akárki akármiről, azt nem teheti meg akárhogy. Társadalmi konvenciókon alapuló magaslatot húzunk magunk köré, abban a tudatban, hogy a falak örökké kint tarthatják a(z) – tökéletesség és megfelelés illúziójába nem illeszkedő – esendőséget. Pedig a depresszió, a szorongás, a csalódás, a kudarc, a fájdalom vagy a diszkrimináció éppen olyan létező dolgok, mint a halál. Meg kell próbálnunk megengedni magunknak, hogy mindezt érezzük...

...ahogyan Dzsudló is tette, amikor megírta a gyötrelmek elől öngyilkosságba menekülő barátjának emléket állító Ernőt és ahogyan teszi minden egyes koncertjén, amikor feltépve a lelkében ejtett sebet, újra és újra elénekli a dalt.

A folytatásban megkaptuk a gyermekkori traumákat, mintákat felvető Gyűlölj-t („Apró szőke lány, ki messze jár a családtól/ De körbezárja / Szorongott az anyja is/ Rárakta a lányra is…”), majd következett a produkció legnagyobb vizuális dobása. Marci eltűnt a színpadról, és percekkel később egy darura erősített, több méteres magasságban lógó, kivilágított ketrecben jelent meg, és szó szerint a fejünk felett elénekelte a Tavaly télen-t. Meggyőződésem, hogy a speciális effektek alatt megszólaló számoknak az adott koncert szempontjából mindig különleges jelentésük, súlyuk van. Nos, az alábbi sorokat olvasva, döntsd el, kedves olvasóm, magad, hogy ezúttal mennyire helyálló a hipotézisem: „Jön a vége, de már dolgoztál fel ilyet/ Felállsz, rakod másra a szíved”

Miután sikeresen földet ért a mondjuk azt, felemelő előadás után, pörgött tovább a setlist: egymást követte a Para, Kovács Felicián fantasztikus zongorakíséretével az unom, a Lánc, a Hajnal, és a 21.

A Szécsi Pál nevével fémjelzett Csak egy tánc volt feldolgozásaként született MAUI-t az első verze után megszakította az énekes, mivel észrevette, hogy egy néző rosszul lett az első sorokban. Azonnal mentőért kiáltott, s feszült csendben kísérte figyelemmel azt a pár pillanatot, amíg a segítség megérkezett. Szerencsére hamar odaértek, így folytatódhatott tovább a koncert. Nem is akárhogyan: a jelenlévők legnagyobb örömére egy premierrel. Az új szám, a Sötét egyelőre semmilyen felületen nem érhető el (05.15-i premierdátumot tűztek ki neki), de remélem nem marasztalnak el érte, ha egy apró részletet most megosztok belőle:

„pedig holdnak erős fénye tükröződik a Dunán; te elhiszed talán korán, hogy megtalálod önmagadat a víz túloldalán…”

Nem maradt ki a repertoárból a Semmi és a Spanom sem. Dzsudló az utóbbi idejére – immáron hagyományként – két szerencsés rajongót is felhívott maga mellé: ezúttal egy hölgyet és egy urat, akik különleges, kézzel készített plakátjaikkal hívták fel magukra a figyelmet. A Bálnák-nál óriási ováció fogadta a vendégelőadóként érkező háromszoros Fonogram-díjas Horváth Krisztiánt, vagy ahogyan a többség ismeri, Krúbit. Az énekes, rapper április 26-án tartott egyébként szintén teltházas bulit a Budapest Parkban, „III. Krúbi és a csirkék bosszúja” címmel. (szerintem közös ketrecet használtak :) – aszerk.) Őt váltotta Marci oldalán Signo és 2024-ben kiadott slágerük, a Kelet. A záró triót – Várnék, Reggel, Lej – az Egyszerű vezette fel. Az utolsó nótához – a tavalyihoz hasonlóan – Lil Frakk is csatlakozott.

Így robbant tehát a megújult Budapest Park tizennegyedik évadában Dzsudló egyetlen 2025-ös fővárosi nagykoncertje.

Marci kedvelőinek azonban nincs okuk aggodalomra, hiszen a ’Traumadoktor’ a SopronFesten, az Efotton, a Strand Fesztiválon, a siófoki Plázson és a Campus Fesztiválon egyaránt ott lesz. Egy nagyobb önálló eseményre – ahová idézem: „nem kell aggódni, hogy mindannyian beférünk” – is több utalás érkezett már, ami vélhetően vagy a 2023-as Budapest Arénás koncert megismétlése lesz, vagy a SUPERMANAGEMENT csapata, Tóth Gergely vezetésével ismét célba veszi a Puskást.... Lássuk be, előbbire reálisan nagyobb az esély, de merjünk nagyot álmodni.

A beszámolóm elején megígértem, hogy elmondom, mit építettünk együtt a májusi éjszakában: nos, leraktuk egy szebb, szabadabb, igazabb holnap alapköveit és megfogadtuk:

„Megélem a magaslatot/ Megélem, ha szomorkás/ Meg megélem, ha mélyen vagyok”