Menopauza

Teltházas, jubileumzáró repülés, nagy szavakkal: van még feljebb, Keep Floyding?

2025/11/30  ·   Koncertbeszámoló   ·  Mohácsi Mohabácsi

A Pink Floyd-örökség ápolását 1999 óta küldetésének tekintő Keep Floyding idén egy különleges produkcióval tér vissza a Várkert Bazárba. A tavalyi teltházas koncert után 2025. november 28-án Comfortably Strung címmel adnak nagyszabású estét, ahol most először minden dalhoz vonós kíséret társul.

Teltházas, jubileumzáró repülés, nagy szavakkal: van még feljebb, Keep Floyding?

Várkert Bazár, a környezet

Marhaság, mert egész nap autózom, de amikor új helyre megyek, mindig van bennem valami kis feszültség, hogy vajon mennyire leszek képes felismerni a „helyi szokásokat”. Jelentem, képes voltam. A Várkert Bazárban van mélygarázs is, emeletes, zegzugos, kazamata-szerű – de jól kitáblázott, és ha az ember figyel az útjelekre és feliratokra, nem lehet baj. Ha a jegyet érvényesíti a koncert helyszínén, a váltástól számított három óra ingyenes, aztán minden megkezdett óra ezer forint. A parkolóból gyalog kijönni történelmi séta: ahogy az utcaszinten kilépünk a mélygarázs vasajtaján, nem egyből az utcán találjuk magunkat, hanem – hogyan is mondjam – a vár jól kivilágított kazamatafolyosóján. Hangulatos, titokzatos. A koncert helyszíne fedett, büfés (átlagos árakkal: ezeröt egy korsó sör, választék nincsen; ezer egy kávé, ugyanannyi a perec), ruhatáras, mosdós. Nem jöttünk rá, a garázsból közvetlenül megközelíthető-e, mi az utcáról mentünk át egyik helyről a másikra. Ahhoz képest, hogy az utcafront mennyire illik a környezethez, belül puritánul eklektikus. Magas betonfalak, gótikusan gigantikus, szikár ajtók, a büfé felett lámpatenger. Az előadóterem nagysága hozzávetőleg a Kongresszusi Központ, a MOM és a Dürer közé esik. Az akusztikája kiváló, tényleg remekül szólt minden. Érdekesség, hogy a terem oldalfalait pici izzótengerrel fedték, ami feliratozásra is kiváló, de később kiderült, hogy mobil látványelemként is simán használható. Nem tudom, helyi sajátosság volt-e vagy a Keep Floyding tréfája, de miután úgy negyed órával a kezdés előtt beültünk a helyünkre, a velünk szemben felfüggesztett reflektorsor forgó lámpái közül valamelyik permanensen felénk, a szemünkbe világított. Duplán vártuk tehát a koncert kezdetét. Kritizáljak még? Két dologba tudok belekötni. Az egyik tényleg apróság: a hely befogadóképességéhez képest a büfé mellett nagyon kevés az asztal. A másik kényelmetlenebb: a mosdókhoz a ruhatáron keresztül lehet eljutni; ez téli időszakban, amikor mindenki leadja a kabátját, rettentő tumultusos közelharcot eredményez. Arról nem beszélve, hogy a büfé is ezen az épületrészen van. Vagyis még az sincs, hogy amíg nem oszlik a tömeg, az ember félreül meginni egy sört. De tényleg ennyi csak a kritika. 

A koncert különlegessége, hogy a tavalyinál is nagyobb vonósszekció lép színpadra a Budafoki Dohnányi ZenekarGazda Bence irányításával. A klasszikus hangszerek új színt adnak a Pink Floyd univerzumának: olykor finom árnyalatként, máskor főszereplőként formálják át az ismert dalokat.

"A Keep Floyding az évek során bebizonyította, hogy jóval több, mint egy tribute-zenekar. Bár képesek albumhűen megszólaltatni a Floyd-klasszikusokat, az élő előadás varázsát saját gondolatiságukkal is gazdagítják – amit a közönség mindig lelkesedéssel fogadott. A Comfortably Strung nem csupán koncert, hanem különleges zenei utazás: a Pink Floyd hagyományai, a klasszikus zene gazdagsága és a Keep Floyding több mint két évtizedes elhivatottsága találkozik ezen az estén, a Várkert Bazár egyedülálló környezetében.”

Így festett a zenekar koncertre hívó Facebook-eseményének szövege.

Hát hogy a viharba ne keltsen érdeklődést?

***

A fotósom/feleségem és én rég voltunk Keep Floyding-koncerten. Két és fél éve volt az eddigi utolsó, a The Dark Side of the Moon megjelenésének ötvenedik évfordulójára tartott előadás. Nem döntés kérdése volt, hogy elmaradtunk, egyszerűen így alakult. Az is benne volt, hogy kicsit elteltünk a Pink Floyddal akkoriban. Egy éven belül volt Budapesten a Nick Mason's Saucerful of Secrets koncertje, egy évvel később Roger Waters is fellépett az MVM Dome-ban.
Ráadásul mostanában nem is járunk olyan sűrűn koncertekre. Öregszünk vagy mi, nehezebben mozdulunk ki, zárkózottabbak lettünk, vagy mi…

Ám amikor Tóth András, a Keep Floyding egyik gitárosa (akivel pár éve volt egy nagyon jó beszélgetésem a Selyemgombolyító oldalában lévő sörözőben) megkeresett, hogy nem lenne-e kedvünk újra megnézni őket, azonnal megköszöntem a meghívást, és persze rögtön igent is mondtam.

Tribute, feldolgozás, eredeti elmuzsikálása – meg a nagyzenekar

Akkor most azonnal ellent is mondok magamnak. Igazából nem kedvelem

– a rockzenék klasszikus átiratait, színezését,
– nem kedvelem az unplugged koncerteket sem,
– nem látom túl sok értelmét egyes dalok, lemezek átiratainak,
– ha meg ugyanúgy játsszák el, ahogy eredetileg szólt, annak pláne nem.

A Dream Theater Dark Side-előadását egyszer, ha meghallgattam… Az Easy Star All-Stars és a The Flaming Lips feldolgozásait egyszer sem: csak értetlenül „átlapoztam” őket, és tűnődtem, vajon mire valók, hogyan kellene hallgatnom őket, ha egyszer hallgatni kellemetlen: mindkét feldolgozásból az eredeti kompozíció lényege hiányzott számomra. Mondjuk tény, a HBB Hé, Joe-ját jobbnak tartom, mint az eredetit vagy bármelyik másik hozzányúlást. Amikor az Omega klasszikus betétes koncertjeinek egyikén voltunk, konkrétan Veszprémben, a nagyzenekari részek alatt kimondottan unatkoztam, nekem semmit nem tettek hozzá az Omega-dalokhoz. Mondjuk az is igaz, hogy David Gilmour előadta úgy a High Hopes-t, hogy nagyzenekar muzsikált mögötte, és volt olyan jó mégis, mint az eredeti Pink Floyd-felvétel.

Na, szóval ezek miatt akár előre lehetett volna fenntartásom a Keep Floyding vonós előadásos ötletével kapcsolatban.

De nem volt. Talán azért nem, mert már hallottam eleget az együttestől, hogy az eddigi tapasztalatok simán elmosták a fenntartásaimat.

A Keep Floyding tanított meg a tribute-előadások értékelésére is. A tribute-ot előtte mindössze a szegény ember alternatív lehetőségének tartottam. Ha nincs mód az eredeti élvezetére, hát itt a pótlék. A „ló nincs” tipikus szamarának tartottam ezeket a zenekarokat: a félamatőr lelkesedés és a rajongói elvakultság megnyilvánulásának. Meg a komponálási készség hiányának. Arra nem gondoltam, hogy aki Pink Floydot játszik profi szinten, az mennyire nevezhető félamatőrnek…

A Keep Floyding megtanított arra, hogy ebben a kérdésben nagyjából semmiben sincs igazam.

Nem az elvakult rajongás, hanem a művek iránti tiszteletből játssza egy csomó ember a színpadon másik négy ember muzsikáját. (Oké, persze, a színpadon ők sem négyen játszották.) Arról van szó, hogy talán van a mittudomén B-moll zongoraversenynek egy adott előadása, amit kedvelek, de azért bármikor, bárkitől meghallgatom a kompozíciót. Mert nem azt szeretem, aki szerezte, sem feltétlen azt, aki előadja, hanem magát a művet.

Így is lehet tribute-zenekart hallgatni. Erre tanított meg a Keep Floyding.

A vonósokkal kezdődött minden

Ők jöttek be először, és csak némi intrójuk után a tényleges Keep Floyding. Már az intró nyilvánvalóvá tette a Shine On You Crazy Diamond-ot. Illetve azt a tényt, amit fentebb próbáltam elmondani: a Pink Floyd tribute nem a rajongásról, hanem a kompozíciók összetettségéről szól.

A vonósok azonban az első pár szám után eltűntek a zenében. Próbáltam kihallani őket, de miközben minden más hang tisztán hallatszott, ők nem. Persze simán lehet, hogy a magas hangokra nem érzékeny fülem tréfált meg. Amikor nem hallottam őket, szkeptikusan megnyugodtam, hogy oké, akkor nem fogják tönkretenni az összhatást. Hát nem is tették tönkre! De egyáltalán nem azért, mert nem hallatszottak. Egészen másról volt szó.

Az történt ugyanis, hogy amikor aztán mégis előtérbe léptek, akkor úgy voltak ott, hogy szerves részét képezték a muzsika összhatásának.

Magam is meglepődtem, mennyire simán elfogadtam a Pink Floyd muzsikájában a hegedűhegyeket, és mennyire úgy gondoltam, hogy oké, ez ide nagyon kell. Hangsúlyozom: azért, mert nem vált ketté a rockzene és a klasszikusan megszólaló muzsika, hanem szerves egészként funkcionált. Egyik sem adta meg magát a másiknak, hanem új minőséget hoztak létre.

Fontos részletkérdés: mosolyok

Tegnap úgy tűnt, a Keep Floyding tagjai jókedvűek. Az átlagosnál többet beszéltek, és ki-kiszóltak az előadásból. Még beszélgettek is a színpadon. Skandallum! :-D

Jót tett az összhatásnak. A muzsikusok előbújtak a köldöknézésből. Ami soha nem zavart – de így valahogy jobb lett a hangulat.

Mondtam, minden koncerten van olyan pillanat, amikor már mennék. Vagy azért, mert szellemileg, fizikailag elfáradok, vagy azért, mert olyan szám szól, amit nem szeretek/unok. A Pink Floydnak is bőven van ilyenje, különösen, hogy sok tribute-koncerten jártunk már. Meg a rádió. Meg a magamnak hallgatás. Voltaképpen a Pink Floyd best-best of mind ilyen darab. Ugyan mi meglepetést adhat még a Time, a Money, a Comfortably Numb vagy az Another Brick in the Wall (a sor simán folytatható)?

A Money-t nagyon simán tudom már unni. A szaxiszólónál mindig feléledek kicsit, de különben az egész szám nálam általában a kikapcsolás ideje. Mert annyiszor hallottam már, hogy semmi sem figyelmeztet arra, hogy figyelnem kellene benne bármire.

Nos, ezzel az egésszel azt akarom mondani, hogy tegnap figyeltem a Money-ra is. Felkiáltójel kellene a mondat végére. Így: tegnap figyeltem a Money-ra is! Meg mindenre is. Nem volt olyan darab, amire ne figyeltem volna.

Nem tudom, valóban más volt-e bármi is a színpadon, de nekem úgy tűnt az „ereszd el a hajam” típusú szólók közben, hogy tényleg el volt eresztve a hajam. (Mármint nem az enyém, az – tekintettel a tarkopaszságomra – különben is könnyű feladat.) Mintha a Keep Floyding fel- vagy megszabadult volna a Pink Floyd szigorú kompozícióitól, és miközben a Pink Floyd hangjaival töltötték meg a lelkünket, vastagon, felszabadultan belepakolták önmagukat is az új minőségű muzsikába.

Értenem kellene a zenéhez – nem csupán hallgatnom és élveznem –, hogy ezt szakszerűen elmondjam. Sőt, hangról hangra ismernem kellene a Pink Floyd muzsikáját is, különös tekintettel a koncertfelvételeikre, hogy rámutassak, mi volt más. Azonban nem vagyok zeneértő ember. Csak zeneszerető. Érzem, de mivel nincsen rá terminológiám, megfogalmazni nem tudom a különbséget. Amit tegnap éreztem… hm, marha nagy szavakat mondok, de kisebbekkel nem tudom érzékeltetni, ami történt: behunyt szemmel repültem a hangokkal. Nem azért, mert Pink Floyd, nem azért, mert Keep Floyding, hanem azért, mert micsoda csodaZENE.

Mint amikor a Keep Floyding felszabadultan Pink Floydot játszik. Egek, nem tudom elmondani… (Hidd el, ez a legfontosabb bekezdés ebben a bejegyzésben.)

Ha egyáltalán, akkor koncertenként legföljebb egyszer esik meg velem, hogy egyfajta eksztatikus állapotba kerülök. Tudom magam nagyon jól érezni, tudok önfeledten énekelni, tudok sírni is, előfordult már nem egyszer. De az, amikor a zene felkap, kikapcsol és repít… na, az ritka élmény.

Jelentem: a Keep Floydingnak tegnap este – nem számoltam hányszor – többször is sikerült ennyire ki- vagy bekapcsolnia. A koncert előtt az egy darab elfogyasztott sörnek ehhez semmi köze nem volt.

És most egy tökéletesen laikus, lehet, hogy alapjaiban téves – ezért hangsúlyozottan szubjektív – gondolat következik. A Keep Floyding két gitárossal dolgozik. Az egyik a frontember, Goldschmidt Gábor, a másik Tóth András. Ahogy én hallgattam őket, úgy tűnt, az előbbi a precízebb, pontosabb, kiszámíthatóbb, az utóbbi az ösztönösebb, emberi visszafogottságában is szenvedélyesebb. Kettejük stíluskülönbsége – ha ez egyáltalán jó szó ide – szerencsére nem kioltja, hanem nagyon szerencsés módon felerősíti egymást. Gábor szólóit ámulva csodáltam, Andráséin repültem. (És ezt, Isten látja a lelkem, nem azért mondom, mert Andrással volt egy hosszú, nagyon személyes beszélgetésünk.)

S bár magától értetődő, de rögtön hozzáteszem: az összhatáshoz minden zenész teljes mellszélességgel hozzájárult. Igazából nehéz lenne bárkit kiemelni a többiek közül.

Mondjak hihetetlenül nagyot?

Mondok. Tessék: ott van a Gilmour Luck and Strange című (szerintem professzionális, de rettentő unalmas) szólólemezéről való Between Two Points című szám. Amikor az eredeti lemezről hallgattam, különösebben fel sem tűnt. Tegnap a koncerten viszont nagyon is. Betettem ma reggel az eredetit. Azonnal feltűnt, hogy az ismétlődő kis dallam mennyivel határozottabban és más hangon szólt a koncerten, és így mennyivel figyelemfelkeltőbb volt. Másfelől semmi bajom az eredeti verzió kislányos hangú énekesnőjével, de Simon Edina hangjával egyszerűen gyönyörű lett a dal. Az íve sokkal erőteljesebb – egyszerűen erőteljesebb tőle a kompozíció, nem olyan bágyadtan unalomgerjesztő, mint az eredeti.

El sem hiszem, amit most leírtam…

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

A zenekar:

Goldschmidt Gábor – gitárok, ének (alapító tag)
Tóth András – gitárok
Segesdy Márton – billentyűk, ének
Balázs Bálint – basszusgitár, ének
Hajba László – dobok
Haáz Imre – szaxofon (alapító tag)
Garda Zsuzsanna – ének
Simon Edina – ének

Budafoki Dohnányi Zenekar, vezényelt: Gazda Bence

Köszönjük szépen: komplett Keep Floyding & vonósszekció (+ hárfa)!




Keep Floyding, Várkert Bazár

 

 

Szólj hozzá!


A Turbinában mutatkoznak be a Hangfoglaló feltörekvő előadói

A Turbinában mutatkoznak be a Hangfoglaló feltörekvő...

A magyar kultúra napja nemcsak a múltról meg a hagyományokról szól, hanem a jövő tehetségeiről is. 2026. január 22-én, csütörtökön a Turbina...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Beth Hart és a Pink Martini idén tuti eljönnek – teljes a VeszprémFest 2026-os programja

Tavaly a VeszprémFest közönsége két várva várt fellépőt is nélkülözni kényszerült: Beth Hart és a Pink Martini egyaránt lemondta koncertjét, komoly kihívás elé állítva a szervezőket. 2026 azonban kárpótol mindenkit: mindkét előadó ott lesz a fesztiválon, csakúgy, mint Juanes és a Kraftwerk.

Brian Hugh Warner, azaz Marilyn Manson kilenc év után visszatér Budapestre

A botrányokra és ikonikus vizuális világra épülő előadó legutóbb 2017-ben adott teltházas koncertet a Budapest Parkban, és akkor még senki sem gondolta, hogy közel egy évtizedig kell várni az újabb találkozásra. Most azonban visszatér: 2026. július 22-én ismét a Park színpadán áll majd.

Jön a Prodigy! Fesztiválhíreket mondunk

A 2026-os nyár már most erősen körvonalazódik: világsztárok térnek vissza Magyarországra, ikonikus hazai előadók sorakoznak a plakátokon, a fesztiválszezon pedig minden eddiginél korábban indul. Elektronikus legendák, pophimnuszok és nagy közös éneklések – most éppen Soprontól Szegeden át Székesfehérvárig. A többi...

Biffy Clyro basszusgitárosa nem jön a Szigetre – de van másik!

A skót Biffy Clyro hivatalos közleményben jelentette be, hogy basszusgitárosuk, James Johnston nem csatlakozik a zenekar közelgő koncertjeihez és turnéihoz, köztük a nyári Sziget Fesztiválon várható fellépéshez sem.
Új koncertek