Ezt a lebegős érzést csak fokozta, amikor felbaktattak a színpadra a Testvérek, mert nagyon olyan volt, mintha valamelyik Eddie Murphy-film jelenét látnám, azt, amelyikben minden karaktert ő alakít. Ez egy kicsit zavart a továbbiakban, mert indokolatlan vigyorgásra késztetett. De ne szaladjunk ennyire előre. Ahogy a mögöttem ülő úr is megjegyezte, a The Holmes Brothersnek 11 lemeze van, amióta az eszüket tudják, zenélnek – és az sokkal korábbra datálható, mint amióta én az eszemet tudom –, de még életemben nem hallottam róluk. Ez semmiképpen nem erény, de legalább nem voltam egyedül vele. Egyébként akkor figyeltem bele a zenéjükbe, amikor az ajánlót írtam, és szerelem volt első hallásra. A koncerten előttük egy ír dalnok (Malojian, alias Stevie Scullion) játszott egy szál gitárral és olykor herflivel; fura volt, mert sehogy sem passzolt a blues, a gospel, a soul, az R&B, a rock ’n’ roll és a country falra festett egyvelegének képéhez, de egy pillanatra képes voltam magam úgy érezni, mint egy boldog ír tehenészlány, amikor a piactérre megérkezik a vándormuzsikus. Énekével betöltötte a körülötte támadt hatalmas teret, és elnézést kért, amiért a szállodában ugyan megtanulta, hogy van magyarul a „köszönöm”, de már elfelejtette. Őszinte és puritán volt minden szinten… Szóval. A testvérek közül csak kettő igazán az, Sherman és Wendell, Popsy Dixon ugyan földijük (vö. Virginia), de nem rokon, viszont ’79 óta zenélnek együtt, ami majdnem ugyanaz. Amikor a koncert első száma (Amazing Grace) megszólalt, képzeletben vállon veregettem magam, hogy jó választás volt, sőt, nagy karriert futottam be fél óra alatt: az ír tehenészlány után egyenest úgy éreztem, mintha az angyalok hadával fürdőznék, habfürdő helyett ráadásul mennyei kegyelemben. Ez a lelkesültség még kitartott pár szám erejéig, de aztán történt valami. Egyrészt valaki leverte a termosztát gombját, és kezdett bazihideg lenni. Tekintve, hogy szombaton, a George Harrisonról készült négyórás film (by Scorsese) alatt végig a nyakamat fújta a légkondi, ami miatt napokig úgy mozogtam, mint egy talaját vesztett leguán, ráparáztam, hogy kezdődik minden elölről. Egy szóval: fáztam. Dideregve azért lehet lelkesedni, csak pálinka vagy megfelelő zene kell hozzá. Az van, hogy én nagyon, de nagyon megszerettem ezeket az öreg néger zenészeket, de szívesebben láttam volna őket egy füstös pubban, mint a MÜPA színpadán. Igaz, a globális antinikotinista összeesküvésnek köszönhetően már sokat kellene villamosozni egy füstös pubért. De ha meg is történne, az a sok lelkes középkorú, jól szituált, folyamatosan tapsorkánban kitörő ember biztosan nem jönne odáig velünk. Így nekik járt a MÜPA színpadáról szóló kicsit megkopott muzsika – bár sztem pl. a blues meg a gospell pont nem korhatáros műfaj, csak ne énekeljen hajlításokkal teli hosszú szólókat az, akinek erre már nincs igazán ereje. Járni-kelni is alig. A képzeletbeli pub még inkább elképzelt füstje meg arra jó, hogy elfedje a hiányosságokat, míg a MÜPA tökéletes hangosítása éppen kiemeli azokat. Bár írjuk a pubok rovására, hogy amíg a fesztiválszínház fényeffektjeit kiváló ízléssel és tudással kezelték, úgy a füstös pubokban és városszerte előszeretettel alkalmazzák azt a hülye piros fényt, amiben egyrészt nem lehet fotózni, másrészt a zenész élőben is úgy néz ki, mint egy zombi. Ez kitérő volt. Nos, a végén az egyik Holmes Brother meg is köszönte, hogy ennyi ember eljött és megtapsolt három öreg embert, majd azt is elmondta, hogy imádkozik a Sandy sújtotta amerikaiakért – és a feleségéért. Rájöttem, hogy én is végig a három sokat tapasztalt, hivatásában és muzsikájában kitartó profi muzsikust tapsoltam meg, nem igazán a zenét. Az urak mögöttem már el akartak menni a szünetben, de aztán mégis maradtak, és kifele menet azt mondták, hát, ez azért volt jó, mert Magyarországon ilyen zenét nem minden nap lehet hallani.
Ámen.
Fotók: Művészetek Palotája - Budapest, Pető Zsuzsa
Szólj hozzá!