Voca People: egyestés szerelem

Karinthy óta pontosan tudjuk, hogy a cirkusz vattacukrosnak tűnő világát nem a ragacs tartja össze, hanem rengeteg vér és veríték, vagyis munka és alázat. Nem születnek igazán jó produkciók – a tehetségre építkező – jelentős energia-befektetés nélkül. Éppen ezért mindig csodálattal nézem azokat az artistákat, akik akár a gravitációt, akár saját testi korlátaikat túllépve, könnyednek látszó mozdulatokkal művelnek csodákat. A Voca People művészei ugyanezt az attrakciót hozzák, csak nem a testi ügyességükkel operálnak, hanem a hangbéli különlegességükkel kápráztatják el a közönséget. Talán nem sértő, ha a legtehetségesebb zenebohócok közé sorolom őket – hiszen, csak az tud zenével és énekkel viccelődni, aki maga is birtokában van az efféle tudásnak. Igazság szerint, a csapat is rájátszott erre a zenebohóc-feelingre, mert a cirkuszból már jól ismert gegekkel, a közönséget is bevonó közjátékokkal tagolták részekre az énekes produkciót. Ez volt az én nagy bajom: összességében aránytalanul sok idő ment el ezekkel a bohóctréfákkal, engem az sem zavart volna, ha megállnak a színpadon, mert az, ami a torkukon kifért, magában is elegendő egy színpadi előadáshoz. Ők azonban nem érték be ennyivel, s a keretjáték sztorijához következetesen ragaszkodva, újra meg újra elhagyták a színpadot, hogy megmozgassák az embereket. Én momentán utálom, ha azon szorongok, hogy mindjárt fölrángat valaki a színpadra, de  láthatóan akadtak olyanok is, akik jól megoldották ezt a számomra nem túl vonzó feladatot. A történet annyi, hogy a Voca-bolygó űrhajója a Földön landol, s muzsikával kell újratölteni a szerkezet lemerült akksiját ahhoz, hogy vissza tudjanak térni. Kicsit sok volt a Thank you, planet Erath meg a Musica-Energía felkiáltás, és szegény captain agóniája is hosszúra nyúlt (túlélte!), de egy-egy zenei etap bőven kárpótolt a – szerintem – elvesztegetett időért. Helyenként például el tudtam feledkezni arról, hogy nyolc – külön-külön is csodálatos – énekhang szolgáltatja a zenét, és nem egy komplett zenekar, ami pedig beatbox-ügyben megszületett a színpadon, az egyenesen lenyűgöző volt. Az egyes szereplők a hangnemekről és a funkciókról (pl. Scrathcer) kapták a nevüket, az én emberem a Basszus volt, de hívhatnám Subbasszusnak is, mert ilyen orgánum egyszerűen nem létezik a Földön. Aztán lehet, hogy tényleg alienek voltak mind, és egy estére valóban elszállítottak minket egy másik világba, ami csak annak az úriembernek lehetett kínos, aki a visszatérés után jött rá, hogy a Voca-lények asszisztálásával tényleg megkérte több száz ember előtt a barátnője kezét.