Kezdésnek az Uzipov robbant be a színpadra – és a köztudatba is kéne most már még jobban, hiszen ők szakmai körökben nagyon elismertek, egészen kiváló, nagyon hangos és igényes zenét játszanak. Zenészkollégák sétálgattak a még kissé szellős küzdőtéren és hallgatták innen-onnan a háromtagú bandát, szerettük ezt a zúzást és hallgattuk is volna még, de át kellett adni a terepet a Supernemnek.
Gyűltek a népek, és elég jól tele is lett a Nagy Hall, de még a VIP is. Amikor 4 nappal azelőtt összefutottunk Papp Szabival a villamosmegállóban (a hajón volt a Fish! vendége, és hát akkor ő is BKV-val ment haza), elmesélte, hogy vizuális effektekkel és egy csomó meglepetéssel készülnek, így nagyon vártuk már őket. Jól bele is csaptak a srácok, Reggelig táncoltunk egy rossz cipőben, egy Generációról szólt a dal, aztán érkeztek az új nóták is, amik – mondhatom – kiválóan működnek.
Amikor a zenekar a Harmadik típusú szerelem című „táncdal” eljátszásához fehér kapucnis felsőben jött ki, már kellőképpen felforrósodott a hangulat. Szabi egy kivetítőről énekelte el a Van című – szintén az új lemezen található – lassú nótát, a végén pedig az arca a kivetítőn átalakult, és be is indult újra a zúzda. A zárt hely ellenére (kint közben elkezdett esni a hó) olyan volt a hangulat, mint egy nyári fesztiválon: pogóval, bodysurf-fel, izzadással. Az akusztikus blokkban kicsit megnyugodtunk, kézen álltunk mindennek tetején. Amikor a vége felé Kubányi Bálint (billentyűk) előre jött, és egyféle tisztelgésképpen az ő szólóéneklésével (ő korábban az Uzipovban játszott, így még különösen érdekes volt az egész) eltoltak egy Ramones-nótát, azt hittem, lerepül a fejünk.
Mondhatja bárki, hogy „öregek” már, vagy „negyvenfelé nem lehet úgy zenélni, mint 10-15 évvel ezelőtt”, ezt határozottan cáfolom. Ha némelyik fiatal zenekar csak fele ennyire szedi le a fejünket, mint a Supernem évek óta és egyre jobban, egyre menőbben, új hangzásokat is kipróbálva – akkor a magyar rockzenei élet még nincs veszve.
Szólj hozzá!