Ahová nem vágyok, az például Amerika. Perszehogy elmennék, ha lenne rá lehetőség, mert a fenébe is, de vágyni nem vágyom oda. És én vagyok az, akinek tetszett ugyan a Szelíd motorosok, de egy pillanatig se képzeltem magam a helyükbe, és nem éreztem úgy, hogy csak azért, mert van alattam x lóerő, előttem meg egy dögunalmas, egyenes út a tűző napsütésben, nos, hogy emiatt szabad lennék. Pedig tizenévesen láttam a filmet.
Én vagyok az is, akinek Kerouac Útonja semmit nem tett hozzá az életéhez. Pedig nagykamaszként olvastam. Most mondd!
Ráadásul én vagyok az, aki nagyon szívesen városnézek, kirándulok, de ugyanilyen szívesen elvagyok egy könyvvel meg az írott szavakkal. Annak, hogy a lakásunk laminált parkettája összecseng Görögh Attila élményével, semmi köze hozzám, a kecót már így kaptuk, ezzel a dizájnnal. Úgy voltunk vele, hogy sem időnk, sem pénzünk nem lévén a cserére – s vacak állapotban sem volt – és annyira meg nem is borzalmas, hadd maradjon. Csak le ne ejts nálunk semmi kisebb tárgyat, mert soha meg nem találod!
Presser is alkalmazta már a kétrészes könyvében, ami tulajdonképpen ugyanaz a könyv, hogy adott szakaszoknál QR-kóddal be lehet olvasni az odatartozó muzsika linkjét. Görögh Attila nem vacakolt, nem szórta szét a muzsikákat a könyvben, hanem egy listára tette az egészet, cakkumpakk. Viszont fergeteges lett a válogatás, nem rövid, több mint öt óra, tegnap délelőtt ezt hallgattam, s alig volt muzsika, amit átugrottam. Most betettem újfent, és itt táncolok félfekve, írás közben. Még mindig cefet jó! Köszönöm, Attila!
Így amikor a szerkesztő – aki egyben a könyv szerkesztője is – felvetette az (elfogulatlan – aszerk.) értékelés lehetőségét, tudtam, hogy alaposan ki kell lépnem a komfortzónámból, ha írok róla. Ha nem teszem, mocsok egy értékelés lesz. Ami sem a könyvnek, sem nekem nem tesz jót. Nekem azért, mert szentségtörésért megfeszíttetem magamat. Mert én vagyok az, akiből még Hobo sem volt képes, pedig egy komplett lemezzel próbálkozott, egy szakadt-körömnyi vágyódást sem kicsikarni egy töredezett út iránt, amelynél a GPS is csak ezt tudja mondani:
"578 km múlva forduljon enyhén jobbra... "
Érdekfeszítő utazás... :-P
Erről az jut eszembe, meséltem már, amikor Szerelmetesfelségtársamnak lelkendeztem a Bükkben, hogy milyen izgalmas az erdőben sétálni, mert nem tudhatjuk, mi vár ránk egy emelkedő, egy sűrű facsoport, az út kanyarja után... Mire ő megjegyezte:
– Mi várna? Újra az erdő!
De persze, van filozófiája az utazásnak. Nem cinikusan mondom, hanem töprengve.
"Az utazás páratlan eszköze a jellem fejlesztésének, mert kiszakít a saját kultúrádból, és
megmutatja, hogy a másik társadalom egészen más értékrend szerint élve is működik, minden önutálat nélkül. Ez a találkozás a másfajta kulturális értékekkel és mércékkel arra kényszerít, hogy vizsgáld felül a saját életedet, és vedd fontolóra, hogy talán nem is okvetlenül a tiéd a létezes legjobb módja." (Mark Manson)
A szerző kiegészíti a saját gondolataival is.
"Szabadnak érzem magam. Semmihez sem fogható az érzés bennem, mintha súlytalan lennék és törvényeken kívüli. Az út pora úgy tapad a cipőmre, mint az élmények a lelkemre. Most élem az életem azon pár hetét, amit soha nem tudok és akarok majd lemosni magamról úgy, mint a port a cipőmről. Ez belém ég, és halálomig emlegetni fogom. Ezért kell a lehető legjobban megélni minden pillanatát, különben negyven év múlva, amikor kinézel az ablakodon, azt fogod mondani, hogy bárcsak máshogy csináltam volna... Most éled a saját történelmedet, légy nagyvonalú magaddal, kreálj magad körülte is historic emlékeket, különben álmaiddal együtt meghal a kalandvágyad is."
Szóval lehet cifrázni jobbra-balra, innen-onnan. Lenne mit mondanom a fentiekre, de nem mondom, az ágyon félheverve is empátiát gyakorolok a másfajta gondolkodásmód iránt. Hagyjuk hát a francba a metafizikát is az empátia nevében, helyette utazzunk, rock and roll, Amerika!
Van itt ez az idézet, ami ebben a könyvben nincsen benne, és sokan Kerouacnak tulajdonítják. Miközben állítólag az igazi szerzője Cserna-Szabó András. Nem tudom... Én persze Hobotól hallottam első ízben, a Csavargók könyve lemezről, az Üzenet az útról című számban. Nem, nem az Úton-ból van az idézet, legalábbis nem a '83-as Bartos Tibor-féle fordításból. De az is marhaság, hogy Cserna-Szabótól származik. Ha valaki ezt mondja, az a Mérgezett hajtűk című könyvére hivatkozik. Aminek az első kiadása 2009-ben jelent meg. Amikor Hobo a Csavargók könyvén citálta a szöveget mint fő üzenetet, akkor 1988-at írtak. Vagy ennyire régi Cserna-Szabó kézirata, amit Hobo a paplan vagy az ágy alatt olvasott, huszonegy évvel a kiadása előtt. A jó Isten tudja...
Szóval itt a citátum, ami nagyon jól hangzik, de már akkor is féligazságnak, félmarhaságnak tartottam, amikor Hobo eldörmögte mint a Csavargók könyve összefoglalását. Pedig a lemez egyik legfontosabb üzenete. A Legendák útján-hoz viszont tök jól illik.
"Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál."
A 66-OS ÚT
Észak-Amerika nyugati partját köti össze a keleti résszel. Nem a keleti parttal, „csak” a keleti résszel. Az ország közepétől megtörik az útja, és ahelyett, hogy egyenesen átszelné a kontinenst, észak felé hajlik, és Chicago-ig meg sem áll. Az utat 1926-ban kezdték építeni. A célja az volt, hogy megkönnyítse a nyugati területek meghódítását, belakását. Akkoriban sokan keltek útra, hogy farmerkedéssel fogalkozzanak. Az út népszerűségét az állami autópályák építése törte meg. A hatvanas évek végére a 66-os elnéptelenedett, mára csak a megszállottak mennek végig rajta – mondja a Wikipédia. Nyilván nem tudja, hogy Görögh Attila végigment rajta. Vagy Görögh Attila nem tudja, ha végigment rajta, akkor megszállott. Egykutya.
Az út teljes hossza 3943 km. Napi nyolc órában, százzal döcögve kábé öt nap.
Mi benne a vaszisztdasz?
Nem a kilométerek száma, nem is annyira a látványossága, mert olyan nagyon nincsen is neki, legalábbis a hosszához képest, hanem az, hogy a fénykora szorosan kötődik a rock and roll születésének idejéhez, majd a hippikorszak elejéhez, mikor is a száguldás, a tágas tér a szabadság szimbólumává vált.
GÖRÖGH ÉS A 66-OS ÚT, MEG A KÖNYV RÓLUK
Szóval a szerző fogta magát, meg ha jól számolok, még öt embert, és útra keltek a Kárpát-medencéből, hogy elmenjenek Amerikába, bebarangolni a 66-os utat végesvégig, fentről lefelé. S lőn. Meg könyv is lőn a lőnről.
Mert miért is ne? Ha már egyszer végigment rajta, ha fotózott, mint egy megszállott. S mint tudjuk, az út teljes hossza megszállottaknak való csak. Ennek bizonyítéka az is, hogy Attila az út során öt vele indulótól búcsúzott el. Ha jól számoltam. Csak egyen maradtak vele. Vagy sem, hanem ketten. Nem egyértelmű. Úgy nagyjából onnantól, hogy az út közepén egyszer hárman, egyszer ketten lelépnek, azt hittem, csak Zsolti (egy árulkodó fotóról kiderül, Zsebe Zsolt az illető) maradt a szerzővel. Azonban ugyanezen az árulkodó fotón, amelyen egy aláírásokkal összefirkált sapka van, ott virít egy Bálint Dóri név is. Viszont a 66-os végén Görögh úr Zsoltival néz össze, hogy megcsinálták. Innentől semmit nem értek, de igazából nagy jelentősége nincsen. ("A sapkás résznél Dóri előre aláírta a sapit, mert tudtuk, hogy a Bagdad cafeban ez a szokás." GA.)
Érdekes, hogy az útitársak nem nevesültek, sőt, semmilyen egyéni arcot sem kaptak. Vélem, hogy ez saját kívánságuk volt. Mert egy útleírásnak mindenképpen része, aki az úton van. Az, hogy milyen az út, jórészt rajta áll. Mert az út egyébként tök jól megvan nélküle is. Vagyis egy utazás története nem függetleníthető az utazótól. Még akkor sem, ha az a 66-os út. S lám, Görögh Attilán kívül senkiről meg nem tudunk semmit. Díszletei, szereptelen szereplői lettek a tájnak és a könyvnek. A legfőbb szerepük, mert ennél többet nem tudunk meg róluk, hogy nem fejezték be az utazást. Előbb hárman pattantak le, majd kicsivel később még ketten.
Értem én, hogy az út a főszereplő. Csakhogy a 66-os, ahogy eddig látom, ahogy most is látom, nem egy eldobomazagyam-díszlet. Ahhoz, hogy olyat lásson, amitől az agyát eldobálja, el kellett tőle távolodni még Attilának is. Vesd össze: Grand Canyon.
Ennek híján nekem nagyon hiányzott a könyvből az ember. Aki nélkül, ugye, nincsen sztori. S gondolom, Attila itt szorult meg. Mert az útitársai vagy nem járultak hozzá, hogy szereplői legyenek a könyvnek, vagy ő zárta ki őket, hogy ne tereljék el a figyelmet az Aszfaltszentről. Amiről viszont még a szerző is úgy nyilatkozik egy helyen, hogy Róma egy métere több történelmet tartalmaz, mint a 66-os teljes hossza.
Abban az összefüggésben mondja ezt, hogy leszögezi, az amerikai történelem döntő része csinált történelem. Arra gondol, hogy Amerikában múzeuma van Jesse Jamesnek, aki voltaképpen egy teljesen mindennapi haramia volt. De legendás gazemberré lett, legyen hát múzeuma! Ha nincs történelem, hát csinálunk! Ez Amerika!
Mert újra, a 66-os nagy része egy abszolút nem kifogástalan állapotban levő aszfaltszalag, poros vidéki városkákkal, mindenütt szakajtónyi, rozsdásodó autóvacakkal, értéktelen turisztikai szarokkal (ha jól számoltam, az Attila által megvett abszolút felesleges, 66-os út-dizájnú hűtőmágneseket darabra már nem, csak kilóra lehetett megnevezni az autó rakterében. Szóval az út maga dögunalom. (Nos, innentől nem vágyom találkozni sem Görögh Attilával sem a végig kitartó útitársával. Félnék tőlük.) Ami érdekes benne ahhoz mindig le kellett térni róla. Például a Grand Canyonhoz.
Volt egy pont, ahol Attila is megfogalmazza, hogy a századik roncstemető értékeléséhez már kevés az, ha normális vagy. Akkor veszítette el két útitársát. Ha jól emlékszem...
Szóval egy szó mint sok: nekem kevés az ember a történetben, ezért kevés a sztori is. S mert kevés a sztori, nekem kevesebb az azonosulási pont. Legyen az én hibám!
Aztán még egy gondolat: ha 66-os, akkor rock and roll. Aham. Szó van róla az út elején, meg a végén. A Chicago-ról, Los Angelesről és a 66-os egyáltalán nem kötődő San Francisco-ról szóló részben. Pedig az író hangsúlyozza is a könyv vége felé, hogy az egész utazás lényege a rock and roll.
AMERIKA AZÉRT AMERIKA
Most kell elmondanom: a könyv képenyaga természtesen a szerzőtől (és fogyatkozó baráti körétől) származik. Jók a képek. Egyfelől dokumentarista képeknek is jók, másfelől vannak jó meglátások is. Ebben viszont segítségükre sietett, hogy Amerika azért Amerika. Tud szép is lenni, azon túl, hogy dögunalmas. (Jó, a dögunalom is lehet valakinek az otthona, Derszu Uzala is szerette és értette a sztyeppét. Legyen neki!)
Amit meg majdnem teljesen meg tudtam érteni, az a rock and rollal kapcsolatos találkozások. Amiből volt az út elején, meg a legvégén. Mert Chicago az blues és jazz, Los Angeles meg rock, Doors, Motörhead.
Magam nem vagyok egy ájulkodós fajta, de azért amikor pont olyan naplementében érkeztünk egy ízben Mountreux-be, és álltunk meg Freddie Mercury szobra mellett, ahogyan az a Made In Heaven borítóján van, na annak volt fílingje! Ráadásul átnéztem a túlsó partra, és nem tudott nem eszembe jutni a Smoke On the Water kezdő sora: „We all came out to Montreux...” Szóval ott ülni, állni, feküdni, ahol egykor a Doors-tagok tették, állni Lemmy sírja mellett, nézegetni egy kocsmában olyan kis senkik személyes tárgyait mint Jimi Hendrix, Keuth Richards, B. B. King, Eric Clapton, Steve Ray Vaugham, Jeff Back... Van benne valami aztakurva!.
Amikor megszereztem Göbölyös László Jethro Tull-könyvét, jól beszívtam a belészkennelt Ian Anderson aláírást: azt hittem, eredeti. Büszkélkedtem is vele nagy mellénnyel. Úgy homályosítottak fel, hogy hehehe, olyanja mindenkinek van, akinek a birtokában van a könyv: a nyomdagépek által. Szívás.
Szóval nem ájulkodom, de azért van, ami meg tudja dobogtatni a szívemet, bármilyen értelmetlen is. Mert a fent említett kricsmiben, amiről Attila ír, Hendrixnek a fellépő cipője van kint. Baxdmeg! Szerelmetesfeleségtársam illatán kívül, és ő nem tudott még olyat izzadni, hogy az számomra szag legyen, senkinek a privát szagtermelését el nem viselem. Még a sajátomat is nehezen. Miért pont Hendrix lábszagos surranója hatna meg. S de, azért mégis...
A KÖNYV AZ MEG KÖNYV
Nagyon szépen megtervezve, elkészítve. Keményfedeles képeskönyv. Tulajdonképpen. Sok-sok-sok képpel. Minőségi papíron, minőségi fényképekkel, minőségben. A mérete akkora, hogy kézben tartani sem nehéz, bár azért nem egykezes olvasmány. S voltaképpen nem is csupán olvasmány, hanem szerves-mellérendelősen nézegetmény is.
Ha eltekintek attól, hogy nekem hiányzott a több emberi sztori a szövegből, ahogy ezt már írtam, a szöveg-kép arány tökéletesen kiegyensúlyozott, a fotók teljesen a helyükön vannak. A szöveg, annak ellenére, hogy nem szokásos értelemben vett útikönyvet olvasunk, informatív. S legyek igazságos: nem tökéletesen sztorimentes.
Szólj hozzá!