Mindig elnéző mosollyal olvastam kolléganőm, Labancz Andi orfeumos tudósításait, számomra túl lelkesek voltak ezek a beszámolók, lévén, hogy más műfajok állnak hozzám közel. Aztán odamentem...
Először az tűnt fel, hogy különös módon több a művészkolléga, mint az újságíró – beleértve a fotósokat is. Ilyesmi elég ritkán esik meg ebben a világban, holló hollónak farkasa, és hát az eszkimó-fóka reláció sem elhanyagolható. De itt nyílt egy rés az üzleti szempontok között, és az orfeumos művészek, továbbá Farkas Gábor más kollégái is képviseltették magukat, s ahogy a fotók is mutatják, részt is vettek a lemez ünneplésében is. Erre kitért az énekes is, üdvözölte és megköszönte az érdeklődést, miközben én az államat kerestem a földön.
Másrészt ez a fiatalember lehengerlő. Őszinte, emberi és profi. Bevallom, nekem fura volt eddig ez a folyamatos gábrielozás, van neki rendes neve vagy mi, meg a fotók sem keltettek bennem túl sok kíváncsiságot, azokon ráadásul jóval öregebbnek is tűnt. Élőben azonban igazolta a régi sejtést: az ember legyen nyitott, ha zenéről van szó, nem érdemes szekértáborokba verődni, és onnan ki sem mozdulni, mert egészen kellemes élményektől fosztja meg magát az ember.
Aztán ott van nálam az is, hogy akit a Psota kedvel, az rossz ember nem lehet, és akivel a Psota duetett is énekel – az utolsót, amit még elvállalt –, akkor az a duett sem lehet tré. Mivel a művésznő nem tudott eljönni az eseményre, a színpadról felhívta Farkas Gábor, és annak ellenére, hogy a délutáni szunyókáláshoz készülődést zavarta meg a hívással, Psota Irén az egekig magasztalta ifjú duettpartnerét.
Sokkal több nem is kellett a hangulat megalapozásához, következett néhány dal az albumról, énekeltek – ezeket a szövegeket még egy csecsemő is fújja kívülről –, táncoltak a résztvevők, egy operatőr el is zavart az állványa mellől, mert hogy zavarom a felvételt azzal, hogy ütöm a lábammal a mérőt... Lesznek, akik szerint szentségtörés "elvenni" a régiektől ezeket a dalokat, nagyon nem vitatkoznék, mindenki azt gondol erről, amit akar: mindenesetre minden egyes újrajátszott sláger egy ecsetvonásnyi festék az örökzöld palettán. És hát, ha ennyire jók, miért ne énekelhetnék el a fiatalok is? Ráadásul szép íve van a dolognak: a kisfiú még frizbizett a padláson talált gramofonlemezekkel, a férfi ma már a színpadon állva énekli a régi dalokat...
Aztán jött az a híres duett, és nem, nem telefonba dalolt a Psota, hanem az énekes vállalta magára mindkét sávot, sőt, még azt is eljátszotta, miként vették fel a dalt a művésznővel – csak nem gondoljuk, hogy színészi játék nélkül állt a mikrofon mögé, még akkor is, ha csak a stúdiósok látják... Ekkor vette le Vágó István a szemüvegét, csorogtak a könnyei a nevetéstől, mert ez a "megidézés" olyan tökéletesre sikerült, hogy ismét leesett az állam.
Szóval semmi extra, csak pár ismert dal – vagy mégis? Igen, van némi plusz: egy tehetséges és szerethető énekes, egy profi zenekar, és mögöttük egy olyan szórakozóhely, amely a fejébe vette, hogy a majdnem letűnt korok szellemét, a mulatót, a lokált, a bárt, az orfeumot visszahozzák a 21. század elektroszmogos világába. Ha neked nem jön be, szólj anyukádnak, esetleg a nagyinak, hogy itt van ez a Gábriel...
Szólj hozzá!