Az ír állam 2022-ben indította el a Basic Income for the Arts nevű kísérleti programot, amelynek lényege egyszerű volt, már-már provokatívan józan: mi lenne, ha az alkotóknak nem az egzisztenciális szorongás lenne az állandó kísérőzenéje, hanem lenne egy biztos, kiszámítható alap, ami mellett nyugodtan lehetne zenét írni, próbálni, komponálni, festeni, faragni, szőni, fonni – vagy akár csak nemet mondani egy rosszul fizető, rossz kompromisszumokra épülő munkára.

A pilotprogram három évig futott, és 2 000 művész – köztük zenészek, előadóművészek, dalszerzők, zeneszerzők – kapott heti 325 eurós (kb. 125.000 HUF) támogatást. Nem pályázati jutalomként, nem „projektalapon”, hanem rendszeresen. Úgy, ahogy egy fizetés érkezik. Az eredmények pedig annyira meggyőzőek lettek, hogy az ír kormány bejelentette: 2026-tól a program véglegessé válik, sőt, hosszabb távon akár bővíthető is.

A hivatalos értékelések szerint a résztvevők több időt tudtak tényleges alkotómunkára fordítani, csökkent a pénzügyi nyomás, javult a mentális jóllétük, és – meglepő módon – nem hagyták abba a munkát csak azért, mert kaptak egy biztos jövedelmet. Sőt. A legtöbben produktívabbak lettek, több koncertet vállaltak, több zenét írtak és hosszabb távon gondolkodtak. Kiderült, hogy ha egy zenész nem állandó túlélőüzemmódban él, abból nemcsak ő profitál, hanem a közönség is.

Fontos hangsúlyozni: a Basic Income for the Arts nem segély, és nem is valamiféle „kreatív apanázs”. A rendszer nem tesz különbséget festő és basszusgitáros között, és nem vár cserébe ideológiai lojalitást. Egyszerűen abból indul ki, hogy a kultúra nem melléktermék, hanem közösségi érték – és aki ezt létrehozza, annak nem árt, ha közben nem a létminimum peremén egyensúlyoz.

Zenészek szempontjából ez különösen érzékeny kérdés. Az elmúlt években a streaminggazdaság, a turnék bizonytalansága és a folyamatos önmenedzselési kényszer egyre inkább szétfeszítette azt a romantikus képet, miszerint „a zene majd eltartja magát”. Az ír modell ezzel szemben kimondja: a zene érték, még akkor is, amikor éppen nem konvertálható azonnal jegyeladásra vagy lejátszásszámra.

A programot ma már nemzetközi példaként emlegetik, és egyre több országban merül fel a kérdés: mi történne, ha nem csak tapsolnánk a színpad előtt, hanem strukturálisan is támogatnánk azokat, akik ott állnak rajta.

Ha az év utolsó napján kívánnunk kellene valamit a zenének 2026-ra, talán nem újabb algoritmusbarát slágereket vagy még hangosabb fesztiválokat kérnénk, hanem azt, hogy egyre több helyen lehessen kimondani: a zenészeknek jár a biztonság. Nem kiváltságként, hanem azért, mert nélkülük csend lenne.

Hogy kicsit mi is írek legyünk – hátha hatással lesz a kívánságra –, a képen olvasható szöveg annyit, jelent: boldog új évet. Mire Magyarországon is bevezetik a feltétel nélküli alapjövedelmet a művészek számára, megtanuljuk kimondani is. Írországban amúgy éjfélkor kinyitják a hátsó ajtót, hogy kiengedjék az óévet, majd kinyitják a bejárati ajtót, hogy köszöntsék az új évet. Egy ajtó esetén gyors mozdulatokkal kell megoldani... :)

Van egy másik cikkünk, ami azt bizonyítja, hogy akadnak még országok, ahol komolyan veszik a könnyűzenét:

Képzeld el, hogy a nagy koncerthelyszínek támogatják a kis klubokat... megvan? A britek meg is lépték!