Bonnie Tyler július 8-án halt meg egy portugál kórházban, miután májusban sürgősségi műtéten esett át, és egy ideig mesterséges kómában tartották. Dolly Parton augusztus 25-én követte. Két nagyon különböző zenei világból érkeztek, mégis van valami hasonlóság az utolsó hónapjaik történetében. Mindkettejükről tudni lehetett, hogy betegek, miközben a környezetük igyekezett védeni őket a nyilvánosságtól. Tyler esetében a család és a menedzsment még külön közleményben is tiltakozott a sajtóban megjelent hírek ellen, Dolly Parton állapotáról pedig tavaly októberben a saját húga árult el többet annál, mint amennyit addig tudni lehetett. Freida Parton azt írta, egész éjjel imádkozott a nővéréért, és arra kérte a rajongókat, hogy tegyenek ugyanígy. A bejegyzés akkora riadalmat keltett, hogy később magyarázkodnia kellett, Dolly pedig videóban jelentkezett be, és a rá jellemző humorral közölte: „I ain't dead yet” – még nem haltam meg.
Dolly Partonról évtizedeken át az volt az ember benyomása, hogy valamilyen külön megállapodása van az idővel. Hetven fölött sem egy szépen gondozott életmű körül sétálgatott, hanem új dolgokat talált ki. 2019-ben, 73 évesen a svéd Galantisszal készített dalt. Egy évvel később egyetlen közösségi médiás posztjából világméretű internetes kihívás lett. 76 évesen James Pattersonnal közösen regényt írt, és az ahhoz kapcsolódó Run, Rose, Run lett a 48. szóló stúdióalbuma. Amikor 2022-ben jelölték a Rock & Roll Hall of Fame-be, először tiltakozott, mert úgy gondolta, countryénekesként nem szolgált rá a rockzenei elismerésre. Aztán amikor kiderült, hogy a dolog ennél jóval tágabban értelmezendő, elfogadta a tagságot – majd úgy döntött, ha már egyszer beválasztották, csinál egy rocklemezt.
Mások hetvenhét évesen életműlemezt adnak ki. Dolly Parton felhívta Paul McCartney-t, Stevie Nickst, Cher-t, P!NK-et, Elton Johnt, Steven Tylert, John Fogertyt és még egy rakás embert, hogy lenne-e kedvük beszállni. Mintha az örök élet állna rendelkezésére, és neki mindössze az lenne a dolga, hogy megtöltse zenével. Lehetőleg mindig olyannal, amilyenhez éppen kedve van.
Ebben az értelemben Dolly Parton valóban kortalan volt.
És talán innen, Európából nem is egészen látjuk, mekkora alakja volt az amerikai kultúrának. Nálunk a country nem őshonos zenei nyelv. Könnyen előkerülnek vele kapcsolatban a készen kapott kellékek: bendzsó, westerncsizma, kalap, bandana, Tennessee, pickup truck – és valahol ebben a díszletben ott áll egy énekesnő, hatalmas szőke hajjal, strasszokban és olyan dekoltázzsal, amelyről fél évszázadon át születtek viccek.Csakhogy Dolly Parton nem egy nagymellű szőke nő volt, aki countrydalokat énekelt.
Ő egy ikon volt.
Amerikában ráadásul a country jóval több zenei műfajnál: kulturális identitás, földrajz, társadalmi közeg és családi örökség is. Parton pedig mindennek az egyik legismertebb megtestesítője lett úgy, hogy közben folyamatosan tágította a saját világának határait. Egy tizenkét gyerekes, rendkívül szegény Tennessee-i családból indult; tizenhárom évesen már a Grand Ole Opry színpadán énekelt, a hatvanas években Nashville-be költözött, majd Porter Wagoner oldalán országosan ismertté vált. Aztán saját kezébe vette a pályáját.
Ez fontosabb része Dolly Parton történetének, mint a parókák és a strasszok. Saját dalokat írt, saját kiadói jogait őrizte, üzleti döntéseket hozott, és egy férfiak által uralt zeneiparban nagyon korán megértette, hogy aki a dalait birtokolja, az a saját jövőjét is birtokolja. Amikor Elvis Presley fel akarta venni az I Will Always Love You-t, de menedzsere a kiadói jogok felét kérte, Parton nemet mondott. Évtizedekkel később Whitney Houston előadásában a dal a poptörténet egyik legnagyobb sikere lett.
A Jolene, a Coat of Many Colors, a 9 to 5, az I Will Always Love You vagy Kenny Rogersszel az Islands in the Stream önmagában elegendő volna egy jelentős életműhöz. Parton azonban becslések szerint mintegy háromezer dalt írt. Énekes, dalszerző, színésznő, producer, író és üzletasszony lett, létrehozta a Dollywoodot, könyveket írt, filmekben játszott, és közben olyan természetességgel lépett át countryból popba, gospelbe, bluegrassba vagy végül rockba, mintha műfaji határok nem is léteznének.
Tulajdonképpen számára nem is nagyon léteztek.
A külső megjelenésével ugyanezt csinálta. Amit mások fegyverként használhattak volna ellene – a hatalmas melleket, a hidrogénszőke parókákat, a sminket, a csillog kiegészítőket, a „szőkenő” figuráját –, azt saját maga alakította szereppé. Ő mondta meg, min lehet nevetni.
Ezért félrevezető pusztán „countrykirálynőként” emlékezni rá. Az amerikai szórakoztatóipar egyik legügyesebb önmenedzselője volt, aki évtizedekkel azelőtt felépítette a saját márkáját, hogy a személyes márka kifejezés beköltözött volna a marketingtankönyvekbe. És arra is ügyelt, mire használja.
Imagination Library nevű programja ingyenes könyveket juttatott gyerekek millióinak; a kezdeményezést részben azért indította el, mert saját apja nem tanult meg rendesen olvasni. Erdőtüzek után családokat támogatott, ösztöndíjakat finanszírozott, a Covid-járvány idején pedig egymillió dollárral segítette a Vanderbilt Egyetem kutatásait, amelyek a Moderna vakcinájának fejlesztéséhez is hozzájárultak. 2022-ben Jeff Bezos Courage & Civility Awardjával százmillió dollárt kapott további jótékonysági célokra. Amikor meghallotta az összeget, első reakciója nagyjából annyi volt: jól hallottam, százmilliót mondott?
Ez is nagyon Dolly volt.
Az utolsó időszak azonban már nehezebb lett. 2025 márciusában meghalt férje, Carl Dean, akivel közel hat évtizeden át éltek házasságban. Ősszel Parton egészségügyi okokra hivatkozva elhalasztotta Las Vegas-i koncertjeit. Akkor még viccelődött azzal, hogy elérkezett a százezredik kilométer utáni nagy szerviz ideje, majd hozzátette: otthonról tovább dolgozik új zenei projektjein. Idén májusban már a teljes Las Vegas-i rezidenciát törölték. Elmondta, hogy immun- és emésztőrendszeri problémákkal küzd, a kezelések miatt szédül, így nem biztonságos magas sarkúban a színpadra állnia. Még ezt is el tudta viccelni.
Most már tudjuk, hogy ennél komolyabb baj volt. Az Associated Pressnek kiadott hivatalos közlés szerint Dolly Parton rövid ideje rákkal küzdött, és kedden a nashville-i Vanderbilt-Ingram Cancer Centerben, szerettei körében halt meg.
Dolly Parton nyolcvan évet kapott a zenéhez. És láthatóan egyetlen percét sem tekintette feleslegesnek vagy kihasználatlannak. Olyan teljes életet élt, amely előtt csak tisztelegni lehet, függetlenül attól, milyen műfajban alkotott. Érdekes módon az életéből soha nem készült olyan nagyszabású hollywoodi életrajzi film, amilyet egy ekkora amerikai ikon esetében szinte magától értetődőnek gondolnánk. Saját történetének egy részét azonban ő maga vitte filmre: a 2015-ös Dolly Parton's Coat of Many Colors című tévéfilm az ötvenes évekbeli Tennessee-be, Parton mélyszegénységben töltött gyerekkorába vezetett vissza, és az egyik legismertebb, saját élményeiből született dala köré épült; egy évvel később Dolly Parton's Christmas of Many Colors: Circle of Love címmel folytatást is kapott. A teljes pályaképet inkább dokumentumfilmek próbálták összerakni, közülük az egyik legismertebb a 2019-es Dolly Parton: Here I Am. Parton ugyanakkor még az élete utolsó szakaszában sem úgy tekintett saját történetére, mint lezárt életműre: régóta tervezett önéletrajzi musicalje végül Dolly: A True Original Musical címmel 2025-ben került színpadra Nashville-ben. Ez is jellemző volt rá: a múltját sem egyszerűen felidézte, hanem újra és újra alapanyagnak tekintette. Egy gyerekkori emlékből dal, a dalból film lett, saját életéből musical, miközben ő maga hetvenen túl is új műfajokkal, új együttműködésekkel és végül egy teljes rocklemezzel kísérletezett. Talán ezért sem született meg életében a klasszikus Dolly Parton-biopic: miközben másokról már javában forgatják az életrajzi filmet, ő még mindig írta hozzá az újabb jeleneteket.
Bonnie Tyler és Dolly Parton utolsó hónapjai azért is különösen szomorúak, mert mindkettejük köré ugyanaz az illúzió húzott paravánt: a környezetük próbálta óvni őket, a nyilvánosság pedig készségesen kapaszkodott minden biztató mondatba. Hiszen még voltak tervek. Koncertek. Lemezek. Dalok. És valahogy elhittük, hogy amíg ezek vannak, addig ők is vannak. Talán azért, mert mindketten az utolsó pillanatig beburkolóztak abba, ami egész életükben körülvette őket: a zenébe. Mi pedig hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy aki ennyi évtizeden át mindig visszajött egy új dallal, egy új koncerttel vagy egy új lemezzel, az legközelebb is vissza fog jönni.
Viszlát, és köszönjük a dalokat!
Szólj hozzá!