A Carnegie Hall-béli fellépés önmagában is mérföldkő egy előadó életében, de az, ha valaki két egymást követő este is megtölti a több mint 2800 férőhelyes Stern Auditoriumot, már a legmagasabb szintű elismerésnek számít. Aki ilyen duplázásra képes, az olyan történelmi nagyságok nyomdokaiba lép, mint a koncertterem 1891-es megnyitóján vezénylő Csajkovszkij, vagy a későbbi évtizedek olyan ikonjai, mint a Beatles, Judy Garland és Vladimir Horowitz. Különösen figyelemre méltó ez a teljesítmény a komolyzene világában, ahol a legritkább a kettős fellépés. Míg a könnyűzenében a műsor gyakran állandó, a klasszikus zenei virtuózok vagy szimfonikus zenekarok ilyenkor gyakran két teljesen különböző, tűélesre csiszolt programot adnak elő.
Ez a fajta kettős jelenlét olyan rendkívüli szellemi és fizikai állóképességet igényel, amelyre csak a világ legfelkészültebb művészei képesek.
A Carnegie Hall műsorpolitikája rendkívül szigorú: a fellépések száma véges, a programok évekre előre rögzítettek – és még a világ legismertebb zenekarai sem automatikusan kapnak visszatérő meghívást. A Carnegie Hall meghívásai nem udvariassági körök, hanem kemény szakmai szűrők eredményei. Ide nem „visszatérnek” a zenekarok, hanem újra és újra bizonyítanak. Az egy turnén belüli, azonos évadban megvalósuló kétszeri fellépés különösen ritka, mert ilyenkor a koncertterem nem egyetlen estére „bemutat” egy együttest, hanem tágabb művészi portrét kér tőle.
A nemzetközi gyakorlat ezt egyértelműen alátámasztja. A Berlin Philharmonic, a Vienna Philharmonic vagy a London Symphony Orchestra rendszeresen visszatér New Yorkba, ám jellemzően egyetlen koncerttel szerepelnek egy adott turnén. A „duplázás” tehát nem mennyiségi kérdés, hanem annak elismerése, hogy az adott zenekar több arcát is érdemes megmutatni a világ egyik legkritikusabb közönsége előtt.
A BFZ esetében ez a kettősség különösen beszédes. Az amerikai turné (2026. február 6-12.) gerincét Gustav Mahler monumentális 3. szimfóniája adja – az a mű, amely évtizedek óta szinte összenőtt a BFZ nevével. A zenekar Mahler-olvasata nem pusztán interpretáció, hanem világkép: érzékeny, radikális és mélyen humanista. New Yorkban, Bostonban és Torontóban is ez a mű szólal meg, New Yorkban Gerhild Romberger szólista közreműködésével. A második Carnegie Hall-est azonban egészen más zenei világot nyit: Pärt, Csajkovszkij és Brahms művei kerülnek műsorra, a hegedűszólamot Maxim Vengerov játssza.
A The Guardian decemberi cikkében, melyben az év legjobb komolyzenei eseményeit listázták, ezt jrták:
„Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar bizonyította, miért tartják őket a világ talán legjobb zenekarának”.
Az együttes ezzel a nemzetközi megerősítéssel felvértezve vágott neki 2026-nak. Ebben az értelemben a BFZ „duplázása” sem trófea, nem statisztikai adat, hanem reflektálás. Két est, két eltérő zenei gondolkodásmód, ugyanabban a történelmi térben – ott, ahol a múlt legendái és a jelen legjobbjai találkoznak. És ahol nagyon keveseknek adatik meg, hogy ne csak megszólaljanak, hanem visszahívják őket.
Mindeközben Budapesten Jörg Widmann sokoldalú jelenléte, Mahler-telt házak és fiatal tehetségek formálják az évadot, január 30-án pedig – az amerikai turnéjukra rezonálva – megrendezik hagyományos adománygyűjtő báljukat, Amerikai éjszaka Budapesten címmel, a Corinthia szálló báltermében. Ebben az évben a mulatságon és a közös ünneplésen lesz a hangsúly, a közönség pedig csak ezen az egyetlen estén hallhatja játszani az együttes big bandjét.
Február elején pedig nagyot harapnak a Nagy Almába – ezek szerint kétszer is.
Szólj hozzá!