Elemzést igényelne az a kérdés, hogy vajon Joseph Haydn gazdag életművéből miért éppen operái maradtak némileg háttérben.
Az Esterházyak szolgálatában töltött évei során ugyanis tizenöt operát alkotott, és akkor még nem is említettük a hercegi marionettszínház számára komponált darabokat, illetve az első londoni útja során bemutatott - Orfeusz és Euridiké történetét feldolgozó - színpadi művét. A lakatlan sziget (L'isola disabitata) Haydn sorrendben tizenkettedik operája, amelyet 1779. decemberében játszottak először. A kor híres librettistája, Metastasio szövegére komponált kétfelvonásos kéziratát aztán sokáig nem találtak, úgy vélték, hogy az egy tűzvész során más kottákkal együtt megsemmisült. Utóbb azonban előkerült a partitúra, sőt néhány másolata is. Az opera legismertebb része a nyitánya, mely lassú bevezetővel indul, majd egy szonátaformát ígérő, izgatott Sturm und Drang jellegű Vivacéval folytatódik. Amikor a szabályok szerinti visszatéréshez érnénk, váratlan haydn-i csavar következik, mert hirtelen egy hármas lüktetésű, dallamos Allegretto szakaszt hallunk. Mire elmerülnénk ennek hangulatában, a villámszerűen visszatérő a főtéma frappánsan zárja le a nyitányt.
Beethoven 1803-ban bemutatott c-moll zongoraversenye felépítését tekintve a mozarti klasszikus modellt követi, a forma kitöltése és a kompozíciós folyamat szervezése terén azonban új utakat jár be. A szerző öt zongoraversenye közül ez az egyetlen, mely moll hangnemben íródott, és rokonságot mutat számos ezidőtájt keletkezett művével, köztük a szintén c-moll hangnemű Pathétique szonátával. Szembeötlő, hogy a c-moll versenymű nyitótétele szokatlanul hosszú, szimfonikus léptékű zenekari expozícióval kezdődik. Az első tétel főtémájának menetelős, katonás jellege - egyes állítások szerint - a francia forradalomra utal. Ez a karakter a későbbi Coriolan-nyitány és a V. (Sors) szimfónia hangulatát is előlegzi. Az érett Beethoven hangján - az alaphangnemtől távoli, E-dúr hangnemben - megszólaló középső tétel a zongoraszonáták világára emlékeztető bensőséges szólóval indul. A zárótétel táncos jellegű rondótémáját váratlan, groteszk hangsúlyok teszik érdekessé. A finálé páros ütemről páratlanra, illetve c-mollról C-dúrra vált, ezzel emelkedetten bizakodó lezárást adva a műnek.
Schubert 1818 februárjában befejezett VI. szimfóniája az utókortól a "Kis” C-dúr melléknevet kapta, hogy megkülönböztessék a sokkal terjedelmesebb, ugyanebben a hangnemben komponált IX. "Nagy" C-dúr szimfóniától. A szerző művében Haydn eleganciájából és Rossini napsütötte, vidám szellemességéből is merít, ám Beethoven hatása is nyilvánvaló, különösen az első tételt nyitó monumentális akkordokban, vagy a Scherzo hirtelen fordulataiban. Ennek ellenére már Schubert egyéni hangja is érvényesül. Az ünnepélyes bevezetést követően az első tétel témái szédítő irammal elevenednek meg. Telve van temperamentummal, árad belőle az örömteli játékosság. A hármas tagolású második tétel nemes dallammal indul - előbb a vonósokon, majd a fafúvósokon - mely akár egy Haydn-szimfóniában is helyet kaphatna. A középrészt a dinamikai ellentétek és a folyamatos triolás mozgás jellemzi. A visszatérésben a téma és a triolás mozgás összesimul. A szimfónia Scherzója vad, játékos tombolás, tele hirtelen dinamikai váltásokkal, élvezetes harmóniai fordulatokkal és imitációs játékokkal. A zárótétel impozáns dallammal kezdődik, amelyet egy óraütésre emlékeztető "tik-tak" ritmus kísér. Később az előjelek feszült, fergeteges drámára utalnak, melyek aztán a fináléban bontakoznak ki. A nagyszabású coda, ünnepi emelkedettséggel zárja le a VI. szimfóniát.
– baljos –
Műsor:
Haydn: A lakatlan sziget – Nyitány, Hob. XXVIII:9
Beethoven: 3. (c-moll) zongoraverseny, op. 37.
Schubert: VI. (c-dúr) szimfónia, D. 589.
Közreműködik:
Grünwald Béla – zongora / Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Bényi Tibor
A helyfoglalás érkezési sorrendben történik!
Szólj hozzá!