Händel
C. P. E. Bach
Mozart
Mendelssohn
Jóföldi
Pilz
november
24–25.
Zeneakadémia, Nagyterem
24. hétfő
25. kedd
Georg Friedrich Händel: F-dúr concerto grosso, Op. 6, No. 9, HWV 327
Carl Philipp Emanuel Bach: d-moll fuvolaverseny, H. 484/1, Wq 22
Wolfgang Amadeus Mozart: 1. (D-dúr) divertimento, K. 136
Felix Mendelssohn-Bartholdy: 8. (D-dúr) vonósszimfónia, MWV N 8
Jóföldi Anett (fuvola)
koncertmester: Pilz János
Folytatódó hagyományok, új színek, csodagyerek zeneszerzők és tapasztalt komponisták a Concertino őszi hangversenyén! Pilz János ezúttal is sok szálon kapcsolódó műveket választott a BFZ vonószenekari sorozatának programjára. A műsor a barokktól a romantikáig ível, a megidézett szerzők, stílusok és formák folyamatosan utalnak egymásra – vissza és előre. A Corelli előtt tisztelgő Händelt az apja árnyékából merész újításaival kilépő C. P. E. Bach követi, a koncert második felében pedig az olaszos zenét komponáló tizenhat éves Mozart és a Mozart stílusában brillírozó tizenhárom esztendős Mendelssohn egy-egy műve szólal meg. Már-már tradíció, hogy a mindenkori versenymű szólistája a zenekar Végh Sándor Versenyének győztese – Jóföldi Anett négy ilyen díjjal is büszkélkedhet.
Amikor operaszerzői sikerei apadni látszottak, Händel új zenei irányokkal próbálkozott. 1739-ben mindössze egy hónap alatt írta meg tizenkét concerto grossóból álló sorozatát, amely a Londonban akkor még töretlen népszerűségű Corelli híres gyűjteményének mintájára az Op. 6-os jegyzékszámot kapta. A sorozat akkora siker volt, hogy még a királyi család tagjai is vásároltak a kottából. A darabokban két hegedű és egy cselló (concertino) áll szemben a vonóskarral (ripieno). Az F-dúr concerto lassú, merész harmóniákkal induló nyitótétele eredeti anyag, ám a további tételekből kettő egy korábbi orgonaverseny, kettő egy befejezetlen opera nyitányának átirata, egy pedig egy korábbról „mentett” tétel. Az új mű mindezek ellenére lendületes és egységes.
II. Frigyes porosz király rajongott a fuvoláért, maga is játszott rajta, így a szolgálatában álló leghíresebb Bach fiúnak egyik fő feladata volt, hogy billentyűn kísérje az uralkodót, illetve műveket komponáljon számára. Féltucatnyi fuvolaversenye közül a d-moll messze a legismertebb, ez azonban – az uralkodó által kedvelt olasz stílus hiánya és a technikai kihívások mértéke miatt – nem készülhetett a királynak. A csembalóváltozatban is fennmaradt 1747-es művet lendületes nyitótétel, elegáns és visszafogottan drámai lassú tétel – amelyben a szólista kadenciát is kapott – és a Sturm und Drang előszeleként is felfogható örvénylő finálé jellemzi.
Mozart D-dúr divertimentója tulajdonképpen nem is divertimento. A cím nem a szerző kezétől való, a háromtételesség pedig inkább utal Mozart korai szimfóniáira, mint későbbi, többtételes divertimentóira és szerenádjaira. Épp ezért az 1772 elején született három művet „salzburgi szimfóniákként” is szokták emlegetni. Az itáliai útjáról hazatérő Mozart az olasz concertók zenei világát oltotta Haydn vonósnégyeseinek stílusába. Az élénk, játékos, szonátaformájú nyitótétel után elegáns udvari táncra emlékeztető, olaszosan dallamos, mérsékelt tempójú fejezet következik, majd a kor könnyűzenéjének nevezhető, de fugatószerű szakaszt is magában rejtő finálé zárja a művet.
És ha már korai szimfóniák: a kiskamasz Mendelssohn 1821 és 1823 között tizenkét vonósszimfóniájával indult el elképesztő szimfonikus útján. Az akkoriban már avítt műfaj mintájául C. P. E. Bach zenéje szolgált, amit tanára, Carl Friedrich Zelter ismertetett meg az ifjú szerzővel. A legkiforrottabb, teljes zenekarra is átírt D-dúr mű mégis inkább Mozartot idézi. Az első tételben mintha A varázsfuvola nyitányának motívuma köszönne vissza, a fináléban a Jupiter-szimfónia fúgájára emlékeztető szakasz és annak továbbgondolása zárja a darabot. A kettő között a sötét, de dallamos siralomtól a haydni szellemességig számos színt vonultat fel Mendelssohn.
Szólj hozzá!