Repüljünk vissza gondolatban 1826-ba! Egy varázslatos délutánon költői lelkületű, tizenhét esztendős ifjú ül Berlin talán legpazarabb villájának kertjében. Kora ígéretes muzsikustehetségeinek egyike, ha pedig máshoz támad kedve, fest vagy olvasmányainak él. Kezében most épp egy Shakespeare-kötet, benne a Szentivánéji álom című vígjátékkal, amely csakhamar fergeteges nyitánymuzsikát hív elő fantáziájából. Felix Mendelssohn-Bartholdy közkedvelt színmű-kísérőzenéjének többi tétele már bő másfél évtizeddel később, felkérésre született; hangversenyünkön három csendül föl közülük: a Notturno, Scherzo és a Nászinduló.

Mendelssohn kifinomult ízlésű, igazi lírikus volt. Áradó poézisének aligha akad emblematikusabb példája az e-moll hegedűverseny kezdeténél, míg a zárótétel főtémája a zeneszerző jellegzetes „tündértánc” karakterű muzsikáinak egyike. Az 1844-ben befejezett darab a korán elhunyt komponista kései remekei közül való (viszont még gyermekkorában írt egy másik, d-moll hangnemű hegedűversenyt is). A koncerttermek „halhatatlan örökzöldjének” számító, érett kori Mendelssohn-versenyművet most egyik legnevesebb hegedűművészünk, Szabadi Vilmos tolmácsolja hangszerén, egy XVIII. századi cremonai mesterhegedűn. S a 2020/21-es évadban sem mulasztunk el itáliai vonatkozású darabot csempészni az Olasz Kultúrintézetben is meghirdetett műsorainkba: januári esténket Mendelssohn kéklő égbolt, lágy szellő, napfény ihlette „Olasz” szimfóniája zárja. A zeneszerző személyes úti élményeinek hatására keletkezett: alkotója mindössze huszonnégy esztendős volt, midőn befejezte. Tavaszias zsongást, pezsgést, üdeséget hoznak magukkal rögvest a mű kezdőütemei. A második tétel nyitótémája úgy hat, mintha ünnepélyesen menetelő zarándokok énekét hallanánk. Kecses menüett-zene követi, hihetetlenül kifinomult, éjszakahangú középrésze pedig – hasonlatként – elképzelt parkba visz el, ahol szökőkútcsobogás és csalogánydal fogadja a betérőt. Ám az idill véges: a sodró iramú táncfináléban délszaki saltarello-ritmus lüktet szenvedéllyel.