március
19.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
19. szerda
Szergej Prokofjev: A három narancs szerelmese – szvit, Op. 33 bis;
2. (g-moll) zongoraverseny, Op. 16;
4. (B-dúr) zongoraverseny, Op. 53;
1. (D-dúr, „Klasszikus”) szimfónia, Op. 25
Igor Levit (zongora)
vezényel: Fischer Iván
„Igor Levit egyik más zongoristához sem hasonlítható” – írta a The New Yorker. Tény: nem sok előadót találni, aki két egymást követő napon eljátszik összesen három Prokofjev-versenyművet, majd a harmadik koncerten még kettőt, köztük a zongorairodalom egyik legnehezebb darabját és egy csak bal kézre írt kompozíciót. A 2. zongoraverseny szólója Prokofjevnek is komoly kihívást jelentett, és a mai napig csak a legbátrabb pianisták tűzik műsorukra. A negyediket a mű megrendelője sem vállalta, és azóta is ritkán játszott alkotás. A mély érzelmekkel és szenvedéllyel társuló virtuóz erőpróbát operaszvit és szimfónia keretezi. A három narancs szerelmese című vígoperájából Prokofjev maga készített hattételes zenekari kivonatot, ahogy első szimfóniájának sokat sejtető „klasszikus” jelzője is tőle származik.
A melankolikus királyfi kineveti a saját lábában megbotló gonosz boszorkát, az pedig átokkal sújtja: meg kell keresnie három óriási narancsot, amelyekben szépséges lányok vannak. Ám csak a harmadik marad életben, akivel a királyfi végül össze is házasodik. Ez A három narancs szerelmesének rövid cselekménye. Az 1924-es szvitben a hangszerek által megjelenített szereplőket felvonultató prológus, egy alvilági kártyaparti, a híres „elhangolt” induló, egy scherzo, egy romantikus intermezzo, végül a komikus zárójelenet idéződik meg.
Első zongoraversenyének kritikáira adott válaszként, öngyilkosságot elkövető zongorista barátja, Maximilian Schmidthof emlékére írta meg Prokofjev 2. zongoraversenyét 1913-ban. A botrányt kavaró bemutatón „futurista impertinenciával” vádolták a szerzőt. Miután a kézirat elégett egy tűzvészben, Prokofjev emlékezetből alkotta újra és dolgozta át a művet. A ma ismert változat, amelytől a szerző szerint „a macskák szebben nyávognak a háztetőn”, négytételes. A romantikát a groteszkkel ütköztető nyitány után pár perces sziporkázó scherzo következik; a lomha, fanyar és nagyszabású intermezzót követően viharos finálé zárja a művet.
Az osztrák zongoraművész Paul Wittgenstein, aki az 1. világháborúban elvesztette jobb karját, és Ravel híres balkezes zongoraversenyét is rendelte, Prokofjevet is alkotásra kérte fel. A darabot keretként ugyanannak a rondónak két változata fogja közre. Míg az első tételből egyszerre árad jókedv és idegesség, a fináléban ennek tompa újrafogalmazását, majd dühödt dübörgését, végül szerény emelkedettségét halljuk. A kettő között Rómeó és Júlia romantikáját idéző lassú tétel, valamint baljós és fényes között vacilláló moderato szól.
Néhány évvel Stravinsky Tavaszi áldozata vagy saját 2. zongoraversenye után Prokofjev „klasszikus” szimfóniával lepte meg közönségét. „Szerintem ha Haydn a mi időnkben élne, megtartaná saját stílusát, ugyanakkor elfogadna valamit az újból. Ilyen szimfóniát akartam komponálni” – írta a szerző, aki sok szempontból igazodott a hagyományokhoz. Négytételes, tipikus elrendezésű művet írt takarékos zenei szövettel és visszafogott hangszereléssel. Könnyed humora valóban Haydnt idézi, de ott van saját disszonáns zenei nyelvezete is.
Szólj hozzá!