Nem a sztárok maradnak pénz nélkül, hanem azok, akiket még nem is ismerünk

A közönség általában akkor találkozik egy zenekarral, amikor az már ott áll a színpadon. Kevésbé látható, mi kellett ahhoz, hogy eljusson odáig: próbahely, technika, klip, utazás, szervezés, reklám és persze egy klub vagy fesztivál, amely hajlandó volt kockáztatni érte. A befutott előadóknál mindezt jó esetben kitermeli a jegybevétel. Egy induló zenekar koncertjén azonban még nincs telt ház, a kisebb klub nem tud több tízezer forintos belépőt kérni, egy rétegzenét bemutató fesztivál pedig aligha versenyezhet a legnagyobb rendezvények szponzori bevételeivel. Ezen a ponton jelennek meg a kulturális támogatások. Most viszont – úgy tűnik – egyszerre két irányból is szűkülhet ez a háttér.

Mi történik Magyarországon?

A 2027-es költségvetési tervezet szerint jelentősen csökkenne az az összeg, amelyet a Nemzeti Kulturális Alap pályázatokon keresztül oszthat ki. A keret az ideihez képest nagyjából kétötödével lenne kisebb. (Ez egyelőre terv, tehát nem végleges döntés.) 

A változás nem kizárólag a könnyűzenét érinti. Az NKA pályázataira a kulturális élet számos területe támaszkodik: színházak, irodalmi műhelyek és folyóiratok, képzőművészeti projektek, fesztiválok, klubok és független alkotók. Ezért váltott ki széles körű tiltakozást a tervezet a magyar kulturális szakmában. A költségvetés más kulturális sorain közben megjelenhet több pénz, ez azonban nem feltétlenül jut el ugyanazokhoz a szereplőkhöz. Nemcsak az számít ugyanis, mennyit költ összesen az állam kultúrára, hanem az is, hogy ki pályázhat a forrásokra, ki dönt az elosztásukról, és mekkora mozgástér marad a kisebb, független műhelyeknek. 

Az NKA rendszerében nemcsak nagy intézmények jelennek meg. Innen kaphatnak segítséget induló zenekarok, klubok, vidéki koncerthelyszínek, zenei médiumok, előzenekaros programok, külföldi turnék, tehetségkutatók és a könnyűzenei örökséget feldolgozó projektek is. Az NKA Hangfoglaló programja kifejezetten ezek támogatására jött létre.

A kisebb pályázati keret nem feltétlenül azt jelenti, hogy egy jól ismert előadó nem tudja megtartani az arénakoncertjét. Sokkal inkább azt, hogy egy vidéki klub kevesebb ismeretlen zenekart mer meghívni, egy kezdő előadó nem tud elkészíteni egy fontos klipet, vagy egy magyar produkciónak nem lesz pénze elutazni arra a külföldi showcase-fesztiválra, ahol szakmai partnereket találhatna. Vagyis nem elsősorban a jelenlegi kínálat kerül veszélybe, hanem az utánpótlás.

És mi történik Európában?

Ettől különálló ügy az Európai Unió következő hosszú távú költségvetése. Az AgoraEU nevű programból finanszíroznák többek között a kultúra, a média és a civil együttműködések egy részét 2028 és 2034 között. Egy tárgyalási javaslat az eredetileg tervezett keret közel harmadát elvenné. (Ez sem elfogadott döntés: a végleges összegről még az uniós tagállamoknak és az Európai Parlamentnek is meg kell állapodnia.) 

A terv ellen európai zeneipari szervezetek sora tiltakozik. Nem azért, mert ebből fizetnék a stadionturnékat: ezek a támogatások elsősorban olyan nemzetközi együttműködéseket segíthetnek, amelyek piaci alapon nehezen jönnének létre: klubhálózatokat, tehetségcsere-programokat, showcase-fesztiválokat, szakmai képzéseket és az előadók külföldi bemutatkozását. Egy magyar zenekar számára ez jelentheti azt a fellépést, amelyen először látja egy külföldi koncertszervező. Egy kis klubnak pedig azt, hogy olyan előadót is meghívhat, akinek a neve még nem ad el minden jegyet előre.

Miért nem lehet mindent a jegybevételből kifizetni?

Logikusnak tűnhet, hogy ami érdekli a közönséget, az eltartja magát, ami pedig nem, arra nincs szükség. A zene azonban nem így működik. Egy ma telt házas zenekar pályája is olyan klubokban kezdődött, ahol az első koncertek idején még csak néhány tucat ember állt a színpad előtt. Valakinek akkor is ki kellett fizetnie a hangtechnikust, a terembért, az áramot és az utazást. Ha minden helyszín kizárólag biztos bevételt ígérő produkciókat vállalna, ugyanaz a néhány ismert név járná körbe az országot, az új előadók pedig alig kapnának lehetőséget. A támogatás tehát ideális esetben nem egy sikertelen produkció mesterséges életben tartását jelenti – inkább megosztja a kockázatot: lehetőséget ad arra, hogy egy klub, fesztivál vagy szervező olyasmit is bemutasson, amiről még nem lehet előre tudni, mekkora közönséget vonz majd.

A kisebb helyszínek helyzete már most sem könnyű. Nőnek a technikai és működési költségek, emelkednek a fellépői díjak, miközben a közönség egyre nagyobb része néhány kiemelt eseményre költi el a koncertre szánt pénzét. Ilyen környezetben a klubok először rendszerint a kockázatosabb programokat hagyják el: a kevésbé ismert előadókat, a rétegzenéket és a kísérletező produkciókat.

Mit vesz észre ebből a közönség?

Valószínűleg nem azt, hogy egyik napról a másikra bezár minden klub, és eltűnnek a fesztiválok. A változás lassabban történik. 

→ Kevesebb új név jelenik meg a programokban.

→ A kisebb településeken ritkulnak a koncertek.

→ Egy klub inkább biztosra megy, és újra meghívja azt, aki tavaly már megtöltötte a termet.

→ A fesztivál elhagyja a kisebb színpadát.

→ A magyar zenekar nem jut ki külföldre, a külföldi feltörekvő előadó pedig nem érkezik el hozzánk. 

A közönség végül azt érzi, hogy mindenhol ugyanazok lépnek fel, egyre drágábbak a jegyek, és mintha kevesebb izgalmas felfedezni való akadna.

A magyar és az uniós történet tehát nem ugyanaz, és a százalékokat sem lehet egyszerűen összeadni. Közös viszont bennük, hogy mindkét terv éppen abból a pénzből venne vissza, amelyből a zenei élet kevésbé látványos, de nélkülözhetetlen része épül.