Robert Schumann: Manfréd-nyitány, Op. 115 a-moll zongoraverseny, Op. 54 4. (d-moll) szimfónia, Op. 120
Nagyzenekari koncert: Schumann
Egy egész estés kísérőzenéből csak a nyitány válik népszerűvé, egy egytételesnek tervezett koncertdarab csak további két tétellel kiegészítve arat sikert, egy szimfónia pedig csak évtizednyi gondolkodást, majd revíziót követően nyeri el végleges formáját. Robert Schumann életműve tele van ezekhez hasonló akadályokkal, nehézségekkel, küzdelmekkel; a magánéleti krízisekkel is küzdő szerző tökéletes megtestesítője a romantikus művészről alkotott sztereotípiáknak. A német zenei repertoár egyik legavatottabb dirigense, a BFZ élére már-már hazajáró Marek Janowski és a „lenyűgöző technikát szellemi tartalommal ötvöző” zongoraművész, Francesco Piemontesi közös koncertjén három Schumann-mű szólal meg klasszikus nyitány-versenymű-szimfónia felosztásban.
Schumann nemcsak a zenében, az irodalomban is jártas volt. Ennek eredménye a sok Schumann-írás, a számos gyönyörű dal és az életmű egyetlen operája, a Genovéva is. 1848-ban újabb operán kezdett dolgozni, ezúttal Byron Manfréd című drámája nyomán. Hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, az eredmény azonban – a szöveg iránti tisztelete miatt – végül egy zenés drámai költemény lett, sok helyen zenekarral kísért prózával. Az önsanyargató Manfrédot bemutató szomorú és nyugtalan, máskor démoni és vad „in medias res” nyitány minőségben és népszerűségben is magasan túlszárnyalja a darab többi tételét.
1841-ben Schumann lírai fantáziát komponált zongorára és zenekarra. A siker elmaradt, ezért négy évvel később felesége, a világhírű zongorista Clara Schumann ösztönzésére két további tétellel egészítette ki a darabot. Így született meg az a-moll zongoraverseny, amely már a bemutatón óriási sikert aratott. A szerző magamutogatás helyett a zenekar szerves részévé tette a zongorát, kivívva ezzel Liszt kritikáját: „zongoraverseny zongora nélkül”. Az idő azonban Schumannt igazolta: a nyitótétel gyönyörű zenei párbeszédei, az Intermezzo szélsőséges érzelmei és a szünet nélkül berobbanó energikus finálé virtuozitása a legnépszerűbb versenyművek közé emelte a művet.
Az 1841-es év sikereket is hozott Schumann számára. Ekkor mutatták be 1. szimfóniáját, amelynek lelkes fogadtatása után azonnal újabb írásába kezdett. A műnek azonban az sem hozott szerencsét, hogy épp Clara születésnapjára készült el. Miután a premieren megbukott, Schumann eltette a szimfóniát, és csak tíz évvel és két másik szimfóniával később vette elő és dolgozta át – immár 4. szimfóniaként. A négy, egymást szünet nélkül követő tétel egy hathangos, mottószerű motívumból építkezik, amely a nyitótétel lassú bevezetésétől a Romanze gyönyörű oboa-cselló párbeszédén és a szapora scherzón át a beethoveni fényességgel áradó fináléig végigkíséri a művet.
Szólj hozzá!