– baljos –
Giovanni Bertolazzi és a Kodály Filharmonikusok koncertje a Zeneakadémián
Műsor:
Dukas: A bűvészinas
Csajkovszkij: I. (b-moll) zongoraverseny, op. 23.
Csajkovszkij: V. (e-moll) szimfónia, op. 64
Közreműködik:
Giovanni Bertolazzi – zongora / Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel
Bővebb leírás(ok):
„Szellemet idéztem / S nem bírok vele!” – Goethe balladájával, A bűvészinassal példálózik legújabb könyvében a kiváló izraeli történész, Yuval Noah Harari, felhívva a figyelmet az „önjáróvá” váló mesterséges intelligencia veszélyeire. A francia Paul Dukas erre még nem gondolhatott, amikor megzenésítette a megbabonázott seprűt leállítani nem képes varázslótanonc történetét, sőt arra sem, hogy szimfonikus scherzójának hírneve Walt Disneynek is sokat köszönhet majd. A Kodály Filharmonikusok koncertje azonban nemcsak Dukas, hanem Csajkovszkij szellemét is megidézi. A bemutatója idején lejátszhatatlannak vélt b-moll zongoraverseny ma már a repertoár egyik legfontosabb darabja, az érzelmileg felkavaró Ötödik szimfónia nyitótémája pedig a szerző szavaival élve „teljes meghajlás a sors, illetve a végzet kifürkészhetetlen parancsa előtt”. Az est szólistája a fiatal itáliai pianista, Giovanni Bertolazzi, aki többek között a 2021-es budapesti Liszt-verseny második díjasa, a karmester pedig Somogyi-Tóth Dániel, a Kodály Filharmónia Debrecen igazgató-művészeti vezetője, Debrecen város főzeneigazgatója.
– Tóth Endre –
A francia Paul Dukas a koncertlátogatók többsége számára az úgynevezett egyműves zeneszerző mintapéldája. Természetesen ez az állítás nem igazán állja meg a helyét, hiszen számos más értékes darabbal is gazdagította a zeneirodalmat, ám igazán népszerűvé a Bűvészinas című – Goethe balladája nyomán komponált – szimfonikus scherzója tette. A zeneszerző egyébként kíméletlen önkritikával semmisítette meg azokat a darabjait, amelyekkel elégedetlen volt. A 19-20. század fordulóján alkotó Dukas nem tartozott korának egyik nagy irányzatához sem, konzervatívnak, de újítónak sem volt tekinthető. Zenekritikusként és a párizsi Conservatoire tanáraként is tevékenykedett, tanítványai közé tartozott mások mellett Maurice Duruflé és Olivier Messiaen is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Goethe versére – német címe Der Zauberlehrling – Dukas megzenésítésének sikere irányította rá a figyelmet. Az elbizakodott, önmagát túlbecsülő bűvészinas gazdája távollétében elindítja a varázslatot – parancsára a seprű vízzel árasztja el a lakást – ám leállítani azt nem tudja, arra csak a hazaérkező mester képes. A nem túlzottan érdekfeszítő tanmesét Dukas mesterien megalkotott, a cselekményt képszerűen ábrázoló partitúrája izgalmas élménnyé teszi, de kihívást jelent a zenekar és a karmester számára is.
Csajkovszkij b-moll zongoraversenye motivikus gazdagsága, virtuozitása és nem utolsósorban pazar hangszerelése révén a versenymű-irodalom kiemelkedő gyöngyszemének számít. Nem is gondolná az ember, hogy 1875-ös bostoni ősbemutatója után erős kritikák is megfogalmazódtak a darabbal kapcsolatban. Ezek közül Nyikolaj Rubinstein véleménye volt a leglesújtóbb: „Ki kell irtani belőle a banalitásokat, és játszhatóvá kell tenni néhány lejátszhatatlan részt”. Csajkovszkij elgondolkodhatott a megjegyzéseken, mert végül összesen három változatban készült el a darab partitúrája. Érdekes módon az utolsó, a világszerte népszerűvé vált verzió egy kortárs zongorista, Alekszander Ziloti nevéhez fűződik. Többek között az ő ötlete volt az első tétel kezdetén megszólaló robusztus zongora-akkordok alkalmazása is. A b-moll zongoraverseny alapjaiban követi a háromtételes concerto formát. Súlyponti szerepet játszó nyitótétele azonban mégsem szabályosságával, hanem tematikai és karakterbeli gazdagságával ragadja meg a hallgatót. Hatásos, moll jellegű kezdő fanfárjából dúrba fordulva születik meg a tétel főtémája, melyet aztán a szólózongorán és a zenekaron kibontakozó, gazdag fantáziával szerkesztett zenei folyamat követ. A középső Andante semplice tétel szerkezetileg szimmetrikus. Egy – az orosz románcok hangulatát tükröző – érzelmesen lírai szakasz keretezi a zaklatott, capriccio karakterű középrészt, melyet követően visszatérést hallhatunk. A versenymű zárótétele hamisítatlan, energikus népi táncjelenet, melynek bravúros zongora-villódzásait szélesen áradó melódiákkal kontrasztálja a zeneszerző.
Csajkovszkij hat szimfóniája közül az első hármat viszonylag ritkán hallhatjuk, az utolsó három viszont állandó repertoárdarabja a zenekaroknak. Az 1888-ban komponált V. szimfónia a szerző végső alkotóperiódusában keletkezett, ezért egyfajta összegzésként is értelmezhető. Úgy is mondhatnánk, hogy az emberi lét hamleti kérdésére összpontosít: „Lenni vagy nem lenni?”, azaz van-e diadal a sors felett, vagy a sors diadalmaskodik az életen? A szonátaformájú első tétel mozgalmassága, tematikus sokfélesége, karaktergazdagsága nem kizárólag a sors előtti „teljes meghajlás” narratíváját hordozza. A lassú tétel gyönyörű témáját a kürt csendíti meg. A tétel drámai csúcspontján, melyet tempóváltás és háromszoros forte dinamika jelez, üstdobpergés közepette a fúvóskaron jelentkezik a „sors-téma”. A finálé előkészítéseként hat, ahogy a harmadik tétel elegáns keringője szinte észrevétlenül kúszik át a derűs hangulatból valami bizonytalan, megfoghatatlan balsejtelembe: a „sors-téma” augmentált alakban sötét árnyként jelenik meg a tétel végén. A finalé andante bevezetése egyértelmű visszautalás a nyitótétel kezdetére, ám az Allegro vivace feliratú főrész a szimfónia alaptónusát diadalmasra hangolja át. Az életigenlést, a közösség erejét fejezi ki, – Csajkovszkij szavaival: „Örülj mások örömének – tovább élhetsz!”
Szólj hozzá!