Megjelenik az utolsó albuma a zenekarnak, amely már nem is létezik

Marc Almond a húszas évei elején, a nyolcvanas évek elején ünnepelte 21. – vagy 22.? – születésnapját a Rockefeller Center tetején működő legendás Rainbow Roomban. Lenézett Manhattanre, előtte volt New York és nagyjából az egész élete. A panorámához pedig akkor még magától értetődően hozzátartozott a World Trade Center két tornya. Erről az emlékről szól a Soft Cell most megjelent The Rainbow Room című dala. Nem szeptember 11-ről írták, és éppen ettől válik különösen erős huszonöt évvel később. Egy olyan pillanatot őriz, amikor az Ikertornyok még egyszerűen New York részei voltak, és senki nem tudhatta, hogy egyszer egészen mást jelentenek majd. Almond több mint négy évtized távolságából néz vissza a fiatalságára, a szerelemre, a barátságokra és azokra az emberekre, akik azóta eltűntek az életéből. A dal pedig közben maga is búcsú lett.

A Soft Cell elvesztette az 50 százalékát

Dave Ball 2025. október 22-én halt meg londoni otthonában. Két nappal korábban még a Danceterián dolgozott, és befejezte azt a lemezt, amelyet Marc Almonddal közösen készített. A Soft Cell tehát idén szeptemberben még egyszer új albummal jelentkezik – miközben maga a Soft Cell már nincs is. Almond ezt nem is hagyta nyitott kérdésként: Ball a Soft Cell fele volt, nélküle pedig nem tud Soft Cell-dalokat írni. A Danceteria ezért nem egy újabb visszatérés előtti búcsú, hanem tényleg az utolsó lemez, amely szeptember 25-én jelenik meg, és ez lesz a duó hatodik stúdiólemeze. 

A Soft Cell történetében korábban nem volt annyira egyszerű megmondani, mikor van vége...

Tainted Love-tól az első feloszlásig

Almond és Ball egy leedsi művészeti főiskolán találkozott, korai fellépéseiket performanszok, Super 8-as filmek, ipari képek és fogyasztásellenes témák kísérték. 1978-ban kezdtek Soft Cell néven együtt zenélni. Az igazi áttörés 1981-ben jött, méghozzá egy olyan dallal, amelyet nem ők írtak. Gloria Jones 1964-es Tainted Love című számából készítettek minimalista, hideg elektronikus feldolgozást, amelyből aztán a nyolcvanas évek egyik legismertebb popslágere lett. Nagy-Britanniában listavezető volt, az Egyesült Államokban pedig a Billboard Hot 100 nyolcadik helyéig jutott.

Csakhogy a Soft Cell jóval több volt a Tainted Love-nál. Már az első album, az 1981-es Non-Stop Erotic Cabaret megmutatta azt a furcsa világot, amelyben a szintipop, a new wave és a klubzene találkozott Almond sötét, provokatív, néha kifejezetten mocskos történeteivel. Erről a lemezről jött a Bedsitter és a Say Hello, Wave Goodbye is, utóbbi később Almond szólókoncertjeinek is állandó darabja lett.

A következő években olyan dalokkal folytatták, mint a Torch, a What!, a Where the Heart Is vagy a Soul Inside, de az a tempó, amelyet a hirtelen jött világsiker diktált, egyre nehezebben volt tartható. Három album és néhány elképesztően sűrű év után 1984-ben feloszlottak. Legalábbis akkor úgy tűnt.

A zenekar többször is visszatért

Almond és Ball a következő másfél évtizedben külön utakon jártak, majd 2001-ben ismét összeálltak. Egy évvel később már új Soft Cell-album is érkezett: a Cruelty Without Beauty tizennyolc év után az első közös stúdiólemezük volt. Aztán megint csend következett. 2018-ban a londoni O2 Arenában adtak nagyszabású koncertet, amelyet akkor búcsúfellépésként hirdettek meg. A búcsú azonban ezúttal sem bizonyult véglegesnek. 2022-ben, húsz évvel az előző album után megjelent a Happiness Not Included, majd újabb koncertek és közös munkák következtek.

A Soft Cell tehát különös zenekar volt: többet voltak külön, mint együtt, mégsem lehetett soha biztosan kijelenteni, hogy vége. Almond és Ball évtizedeket töltött külön, de időről időre visszataláltak egymáshoz. 

Két külön élet a Soft Cell után

Marc Almondnak már a nyolcvanas évek elején volt élete a Soft Cellen kívül. Még a duó működése alatt létrehozta a Marc and the Mambast, majd a feloszlás után rendkívül termékeny szólókarriert épített. A pop mellett a chanson, a kabaré, a sötétebb elektronikus zene és a klasszikus dalok feldolgozásai is helyet kaptak a lemezein. 1989-ben Gene Pitney-vel közösen újra felvette a Something's Gotten Hold of My Heart című dalt, amely Nagy-Britanniában listavezető lett. Saját pályájáról pedig többek között a Tears Run Rings, a Jacky és a The Days of Pearly Spencer vált ismertté. Jacques Brel dalaihoz ugyanúgy szívesen nyúlt, mint régi popslágerekhez vagy egészen más zenei hagyományokhoz.

Dave Ball kevésbé kereste a reflektorfényt. Richard Norrisszal 1988-ban megalapította a The Grid elektronikus duót, amely a kilencvenes évek brit klubzenéjének fontos szereplője lett. Legnagyobb sikerük az 1994-es, bendzsót elektronikus tánczenével összeeresztő Swamp Thing volt. Ball producerként és remixerként is dolgozott, és egészen haláláig aktív maradt.

Almond és Ball tehát külön-külön is felépített egy-egy hosszú zenei pályát. A Soft Cellhez azonban mindvégig ketten kellettek. És talán itt érünk vissza ahhoz a New York-i panorámához, amelyről a The Rainbow Room szól: a World Trade Center két tornya huszonöt éve eltűnt Manhattan látképéből. New York viszont nem szűnt meg létezni nélkülük: tovább élt, változott, új épületek nőttek a helyükön, de aki ismerte a régi városképet, annak valami örökre hiányzik belőle. Egy kéttagú zenekarnál azonban más a helyzet. Ha az egyik fele eltűnik, nem marad három vagy négy másik zenész, aki továbbviheti a nevet. Dave Ball nélkül Marc Almond továbbra is Marc Almond marad, ahogy eddig is az volt.

A Soft Cell viszont többé nem létezik.