Vince Clark projektje volt ez a Depeche Mode és Yazoo után, bevallom, kamaszként imádtam őket. Például a Sometimes-t
az esőben vizespóló versenyt nyerő, aranyosan meleg, ritmusra még véletlenül sem táncoló Andy Bell-lel. Vagy az Oh, Lamour-t
ami eredetileg a Dollar nevű méltán elfeledett banda száma volt, de az Erasure feldolgozása tette naggyá (és annak videoklipje – ismételten felhívnám a figyelmet a neccharisnyában, kisbugyikában, hajhoz csatolt sapkácskában táncoló Andy Bell-re), vagy a Little Respect-et
ahol ugyan nincs semmi gender-truváj, de legalább szól valamiről. Valamiért egyetlen tehetségkutató dalai között sem bukkant fel soha, mert azért nem olyan könnyű elénekelni. Vince Clark mindig is tudott válogatni az énekesek között (Alison Moyet és Dave Gahan se volt kutya).
Aztán ne feledkezzünk meg az ABBA-feldolgozáslemezről és annak klipjeiről, például a Take a Chance On Me-ről,
ahol végre kiélhették (legalábbis Andy Bell) a női ruhába öltözés gyönyöreit.
És akkor a mindenki által kedvelt, csodálatos harmóniákat (valamint gésákat és vicces kimonóban bohóckodó, szinte már szerelmes Andy Bell-t) tartalmazó Always-ről is muszáj megemlékeznünk
Az utóbbi években ugyan leginkább válogatáslemezekkel vétették észre magukat, és Andy Bell ábrázata az elmúlt években furcsa vonalakat vett fel, azért feltűnnek itt-ott, és nemcsak retro-bulikban.
Nekem a nyolcvanas évek óta nagy vágyam őket látni és főleg ezért várom Robbie Williams jövő augusztusi koncertjét!
Szólj hozzá!